English
Tehát következett Velence... és a csalódás. Persze sok mindent elkövettem annak érdekében, hogy ne élvezhessem Velence szépségét. Először is, rosszul szocializálódtam talán, számomra a giccsparádé élményfaktora nem sok jót ígért.
Eleve voltak tehát fenntartásaim, de a kíváncsiság mégis odavitt. Első kellemetlen élményként kiderült, hogy motorral sem lehet bemenni. Felkészülhettem volna erre. Nem tudom, hogyan, igazából ha ezt tudom, akkor megnézek mást Velence helyett. Mivel a hengerzsákom nem hagyhattam a motorparkolóban, cipelnem kellett, rajtam a motoros ruha, plusz sisak. Kínlódás volt.
Azért bementem a Sóhajok Hídjára lihegni, gondoltam váltok fontot euróra, és levadászok egy hűtőmágnest meg egy matricát, oszt jónapot. Minden sikerült, de küzdelem árán. Több utcányira találtam végre egy pénzváltót, ahol majdnem seggre ültem, meglátva a change rate-et. Párizsban a Diadalív mellett (tehát frekventált turista helyen) 1 fontért 1.13 eurót adtak. Itt az olaszoknál, úgy látszik, másképp szabályozzák a dolgot, 1 font 0,89 eurót ért. Nem igazán értem mi az oka a különbségnek, de rendesen megsértődtem. Azután próbáltam hűtőmágnest vadászni. Azaz számomra megfelelőt keresni, mert nagyon válogatós vagyok. Az hagyján, hogy indiai meg mindenféle náció árul nagyon sok helyen, de minden egyes termék kínai. Elismerem, vannak kézműves termékek is csillagászati összegekért. Azok tényleg szépek, igényesek, de nagyon drágák. Az egyik boltban az öreg olasz tulaj sem lett a haverom. Az utcai portékáját válogattam hosszú percekig, várva, hogy kidugja az orrát az üzletből, és esetleg segít. Nyilván nem nézett ki belőlem nagy hasznot, vagy csak szimplán bunkó, antikereskedő volt, de ki nem jött volna. Bosszúból választottam valami filléres kacatot, az aprót meg odadobtam neki a pultra.
Igaz hideg volt így december derekán, de azért voltak turisták. Közlekedni csak vízitaxival vagy gyalog lehet, a pályaudvar környékén meg lehet tekinteni a világon gyártott összes gurulós bőröndjének felhozatalát. Egyszóval Velence nagyon gáz. Giccses, értéktelen és barátságtalan. Ami az igazi érték, az üzlet miatt rejtve marad a halandó számára. Belegondoltam, hogy a romantika faktort mennyire tudja lenullázni egy szerencsétlen pár esetében, akik ide jönnek turbékolni. Bár akinek annyi a fantáziája, hogy ide hozza a nőjét, az a következő menyasszonnyal nem jön vissza, vagy tökmindegy neki, mert esze semmi. Tehát akinek ez bejön, az vagy hazudik, vagy hülye, ne szépítsük a dolgot.
Eszembe sem jutott itt szállás után nézni, igazából a couchsurfing segítségével volt szállásadóm Triesztben, és tulajdonképpen ahol akartam volna. Pont ezért nem használtam az oldalt, csak végszükség esetére, couchsurfingelni nem volt nagy kihívás számomra. Azért csak sikerült a lompos másik oldalára állni, mert Triesztbe megérkezve sehol nem találtam wifit, hogy kapcsolatba lépjek a szállást felajánló fickóval. Én marha nem írtam ki a telefonszámát, pedig elküldte. Kínomban bementem egy mekibe, ahol befaltam pár sajtburgert, de itt is csak olasz sim kártyával lett volna free az internet. Aztán úgy döntöttem, keresek inkább egy hostelt. GPS segítségével ez sem nagy feladat, ha csak a legközelebbi kell. A mekit keresgélve sikerült 3-4 szer körbejárnom a városrészt, ugyanis van ott egy felüljáró, amiről nehéz padkán letérni, mert magas.
Szóval elmentem egy hostelbe aludni, 30 euróba fájt. Egy belvárosi lakás volt átalakítva, egy középkorú hölgy volt a tulaj, és egy szerb srác az ügyvivő vagy mi. A hölgy inkább tartózkodó volt, a srác annál barátságosabb, nagydarab szőrős muki. Aznap a fáradtságtól hamar elaludtam, tulajdonképpen álomba sírtam magam a röhögéstől, miután a tükörben megláttam az ábrázatomat. Nyitott sisakkal azért nem jó motorozni mínuszokban, mert megfagy az arcod. Valahogy „tudtam, csak nem sejtettem”, ahogy Oscar is kifejtette. Elég röhejesen néztem ki tényleg.
Kentem rá valami kencét, azt azért láttam, hogy nem komoly a fagyás, csak épp felületi. Pár nap múlva az ilyen elmúlik, addig meg kibírom piros fejjel is. Megettem a maradék csokimat vacsorára, zuhanyoztam, meg hasonló civilizált dolgok. Pedig csak egy napot nem aludtam, máris hogy hiányzott a komfort… Intő jelek.
Reggel egy rövid, de értelmetlen beszélgetés után a szerb sráccal nyakamba vettem az utat, most már igazán hazafelé. Szlovéniában nem terveztem éjszakázni, ilyenkor síelni járnak arra a normálisabbak, nem motorozni. Végre MOL kúton tankolhattam, a kávé 1 euróba került. Az olaszoknál minden drága volt. Az autópálya díj horribilis, a font/euró-t nem is értettem, és ha nyomort nem is láttam, de akikkel beszéltem, nem festettek túl rózsás képet a gazdaságot illetően. Valahogy az jött át az országról, hogy valami nagyon nincs rendben.
Szlovéniában azért még utolért egy havas hóeséses zimankó, a mellékutakon belekeveredtem pár hajmeresztő közlekedési szituációba. Hazafelé mindig extra koncentráció kell, ezt már kifigyeltem.
Magyarországon Bucho barátom várt rám, aki Zalaegerszegen lakik. Híres tűzoltó egyébként és van egy "rossz" Teneréje. A tervem az volt, hogy megszállok nála, és kipihenve érek haza, az apokalipszis lovasaként. Hiszen épp világvége volt, igaz egy napot késtem. De hát, ha tényleg elpusztul a világ, akkor ugyan ki kéri számon? A világvége persze nagy ámulatomra ismét elmaradt, a hívőknek terápiaként csalánnal paskolgatnám a talpát, és ez egy enyhe változata az általam kitalált kezelésnek.
Az utolsó napon induláskor elkezdett esni a hó, nagyon vidám volt a hangulatom. Az itthoni drága benzin is olcsóbb volt, mint nyugaton (kicsivel csak). Ugyan az apokalipszis lovasaként hirdettem eljövetelemet nyugatról, mégis inkább télapós kedvem volt. Budapesten egy másik barát, Béla várt, meleg teával, nagyon jól esett a testemnek és a lelkemnek is a fogadtatás. Jó volt végre itthon.
Úgy sejtettem, kelleni fog egy kis idő, amíg leülepszenek bennem az élmények, ez valóban hetekig tartott. Így még egyszer nem csinálnám meg az biztos. Óriási rizikót vállaltam és ismét bebizonyosodott, hogy a legjobb sztorikat az élet írja, a lehetetlen nem létezik.
Ha kíváncsi vagy egyéb kalandokra, további képekre, amelyeket az út során készítettem, netán információval, tapasztalattal tudlak segíteni hasonló elképzeléseidben, megtalálsz.
Köszönöm a támogatást a Motozin Magazinnak, a Kék-Hold Gumi és Motorszerviznek, az Olympus Magyarországnak és mindazoknak, akik hitték (azoknak is, akik nem), hogy sikerrel teljesítem a küldetést, az ismeretlen ismerősöknek és a barátoknak, akik befogadtak egy-egy éjszakára. Remélem néha nevettetek velem (és nem rajtam), talán némi tanulsága is volt az utazásomnak. Az élményeidet nem veheti el senki, ezt ne feledd!
Külön köszönet az angliai fiúknak, akikről majd az unokáimnak is mesélni fogok…
