English
A kompot időben elértem, alig voltak rajta utasok. Amikor begurultam, a kapuban két tiszt megállított, kinyittatták a felső dobozomat, aztán intettek, hogy mehetek is tovább. Mindeközben a sisakomat sem volt időm levenni. Tovább gurultam hát a sorompóhoz, ahol a jegyet adják, és nekikezdtem előhalászni a telefonomat, amelyen elmentettem a referencia számomat. A kezelő hölgy azonban leintett, kérdezett két adatot és már nyomta ki a jegyet az ablakon. Tisztára olyan érzésem volt, mintha vártak volna. Ilyen simán még nem léptem át határt. Merthogy a komp Észak-Írországba tartott, ami Anglia része ugyan politikailag és gazdaságilag, de ugye mindenki hallott már az IRA-ról… Elég kényelmes, cirka 2 órás út következett. Próbálok mindig más társasággal utazni a tapasztalatok miatt, eddig ez volt a legjobban felszerelt átkelőhajó. A kompjegyek egyébként nem olcsók, egy Ír-sziget-Anglia/Skócia viszonylatban 50-60 euró. A csatornán viszont 42 euró retúr. Igaz valamivel kisebb a távolság, de inkább az utasok száma miatt olcsóbb.
Belfastba már jóval sötétedés után érkeztem, a városba nem volt nehéz bejutnom. Apropó sötétség. Amikor egyszer utánanéztem pontosan még Skóciában, a napkelte 8.31-re, a napnyugta 15.40-re esett. Ennél rövidebb nappalokat már nehéz elképzelni ebben az időzónában. Az út során a legnagyobb ellenségem a sötétség volt, csak utána következett a hideg (5 fok alatt), majd a csapadék. Az összes többi mondhatni megszokott dolog, mint a közlekedés veszélyei, rendőri ellenőrzés esélye például.
Megálltam Belfast belvárosában, és felhívtam az észak-írországi kapcsolatomat, akit szintén baráti közvetítés útján ismertem meg. Imre feleségével és kislányával Castledergben várt rám, ami innen még odébb volt, de nagyon nyeregben voltam. És mivel azt mondta, nem sok idő (kb 2 óra), nekivágtam az országútnak. Csak egy dolgot nem vettem figyelembe az útvonaltervezésnél, és ez nem először viccelt meg. Elsősorban azt, hogy autóval autópályán közlekedik az ember, főleg ha ingyenes, ezért jól halad. Angliában bejött a legrövidebb út kalkulálása, itt most keserves szenvedést hozott, igaz főleg a sötét miatt. Az eső is nekikezdett, el is tévesztettem a kivezető utat a városból, de nem szoktam visszafordulni. Később is tapasztaltam az egész Ír szigeten, hogy a mellékutak leggyakrabban inkább ösvények a dombok között, kőkerítésekkel határolva. Ez speciel nagyon élvezetes lehet jó időben, nappal.
Teljesen átáztam hamar, mivel az extra esővédőt megint a pakkban hagytam. Ki lehet bírni vizesen is, de komfortosabb érzés szárazon motorozni. Errefelé ebben az időszakban érdemes mindig beöltözni, biztos, ami tuti alapon. (Jelzem, hogy még így sem sikerült megfáznom.) Csak hát az a kurva divatolás…
Robogtam hát az éjszakában, legalább egy órás csúszás már az induláskor látszott a szapora eső és a sötét miatt. Semmi érdekes látványt nem hagytam ki útközben, csak dombok, legelők, tanyák sorakoztak az út mentén, néha egy-egy városka. Észak-Írország tulajdonképpen a farmerek országa. Szállás ügyben itt már bajosabb lett volna az ügy, ha magamnak kell találnom. Ez már nem turista paradicsom, legalábbis az útvonalam mentén, amerre haladtam. A turisták inkább a tengerparti helyekre kíváncsiak, mint pl északon Belfast felett az Óriások lépcsője, vagy a híres Bushmills szeszfőzde. Az Óriások lépcsője/útja nagy látványosság, legalábbis amit a képeken láttam. Sok újdonságot nem hiszem, hogy hozzá tudnék tenni az útikönyvekhez. Inkább a legenda érdekes, ami hozzá kapcsolódik. Mondjuk szerintem elég idióta történet, a mi Fehér Ló Fia mesénkhez is hasonlít valamicskét, de nem annyira cizellált. Szóval volt egy óriás, Finn MacCool, aki le akarta verni a rivális skót behemótot, aki kicsit odébb lakott egy szigeten (Hebridák) az erődjében. Őt Finn Gall-nak hívták. Ez a Cool gyerek kitalálta, hogy kőcölöpöket ver le a tengerfenékre egészen FinnGall szigetéig, majd átszalad, és jól elagyabugyálja. Igen ám, de mire készen lett az út, nagyon elfáradt szegény, ezért hazament, és lefeküdt aludni(!). Észrevette viszont az utat a ravasz FinnGall, és átszaladt, ő meg gondolta megelőző csapást mér a Cool gyerekre, aki békésen szendergett otthon. Otthon volt a neje is, aki az álmát őrizte, és mikor az ellenség odaért, elhitette vele, hogy az ágyban nem a Cool csávó, hanem a gyerekük szunyál. Erre megijedt a nagy marha (ha a gyerek ekkora, mekkora lehet a géndonor?), és hazarohant, de közben miután kiért a cölöp-útra, felszaggatta maga után. Ami ezek után maradt belőle, azon lehet ámuldozni. Ja és egy csizma is ott felejtődött, persze kőből… Hát az erről készült filmre nem tudom, milyen karikát raknék.
Az Ír szigetek pedig a tündérek, elfek, orkok, óriások és manók földje, a kelták nagyon értettek a legendagyártáshoz. Tágabb értelmezésben keltáknak nevezik a máig fennmaradt lévő szigeti kelta nyelveket beszélő népeket (bretonok, gaelek, írek, skótok, walesiek). Igazából a Gyűrűk ura sem tűnik olyan nagy ötletnek, ha valaki ismeri a kelta mitológiát. (Attól még nem kevésbé nagyszerű Tolkien műve, hogy az eredete feltárul.)
Tehát 3 és fél óra éjszakai ázás után érkeztem meg Castledergbe. Ugyan nem találkoztunk az előtt, mégis mint ismerősök köszöntöttük egymást Imivel. Ilyen az, ha barát ajánl barátot. Észak-Írországban engem különösen az IRA témája érdekelt, nem is annyira a történelmi, tényszerű dolgok, hanem, hogy az ott élő emberek mindennapjaiban hogyan jelenik meg mindez. Castlederg pedig pont egy határváros, az Írek felé nyugaton, ezért is hagytam ki könnyebb szívvel a Belfasti tapasztalatszerzést. Azért megjegyezném, a Titanicot is itt építették valamikor, ezzel viccelni is szoktak.
Az IRA nemzetközi megítélése mindig is kérdéses volt. Az UK terrorszervezetnek tekintette, viszont az USA nem. Igaz, az IRA története a szeptember 11-i események előtt lezártnak tekinthető. A köztudatban élő megnevezés szerinti Ír Köztársasági Hadsereg az Ír függetlenségi háborúban (1919-1921) harcolt, majd az 1921-es angol-ír egyezmény felosztotta a szigetet: hat északi megye Ulster néven Nagy-Britannia része maradt, a katolikus Dél pedig domíniumi státuszt kapott. Az IRA mint ideiglenes katonai szervezet folytatta működését (Provisional Irish Republican Army, azaz PIRA; ismertebb nevén IRA, tagjainak megnevezése Provos, magyarul „provók”. A világsajtóban természetesen az UK nézőpontja kapott súlyt, volt mit takargatnia az angoloknak. Akit részletesebben érdekel a téma: http://terrorizmus.network.hu/blog/terrorizmus-klub-blogja/az-ira-82-ev-ellenalas-tortenete.
A belfasti egyezmény aláírásával a béke jött el, azonban ez csak a látszat, a feszültség a mai napig tapintható, sőt a terrorcselekmények sem szűntek meg, csak nem hallunk róluk. Bár az IRA feloszlott 2008-ban, és jelenleg a protestáns britpárti, illetve az ír egyesítést pártoló katolikus oldal két legradikálisabb politikai ereje, a Demokratikus Unionista Párt és az IRA politikai szárnyának tekintett Sinn Féin együtt kormányozza Észak-Írországot (korábban teljesen elképzelhetetlen koalíciót alkotva), egy közel 100 éves, elmérgesedett helyzet nem fog megoldódni rövid idő alatt, pusztán politikai döntések által.
Elsősorban a vallási ellentétek érdekeltek, de kutakodásom alapján hamar nyilvánvalóvá vált, hogy nem ez az elsődleges motívum. Egy elnyomott nép szabadságharca rajzolódott ki előttem, bár a fanatikus IRA tagok és módszereik azért felvetnek erkölcsi aggályokat. Talán azért is könnyebb Európában azonosulni, szimpatizálni az IRA-val, mert nincs kulturális szakadék, mit az iszlám terrorszervezetek esetében.
Több film is megemlékezik a szervezet működéséről, mint például a Síró játék, vagy a Sétáló hullák. A megfélemlítés, mint eszköz fontos fegyvere volt mindig is a provóknak, a mai napig él az emberekben a rettegés. Mindkét oldalon! Vendéglátóm ír munkatársa például a szervezet nevét inkább a porba rajzolta, mint hangosan kimondja azt. Ma már látni az utcákon „normál” rendőrautókat is, de jellemzően a rácsokkal felszerelt, néha páncélozott járművek többen vannak. A rendőrörsök katonai támaszpontokra emlékeztetnek, igen nyomasztó érzést keltve az emberben. És a hírekben még mindig megjelenik egy-egy merénylet!
Kis rábeszélésre maradtam még egy napot castledergi szállásadómnál, élvezve a családi légkört és vendéglátást. Gyönyörű kislányuk tűzvörös hajával az Írek büszkesége lehetne, pedig „fajtatiszta” magyar. Megnéztük a békekötés emlékművét a faluban, de amúgy nem sok látnivaló van a környéken.
