Shqipëria, ahogy maguk az Albánok nevezik földjüket, magyarul a Sasok Földjének fordítható. A köztudatban nem a legbiztonságosabb turista célpontok között tartják számon a helyet, aminek nyilvánvalóan van is némi alapja. Magam sohasem tapasztaltam negatívumot sem a hatóságokkal, sem a polgárokkal kapcsolatban. A közúthálózat nagy része (kb 60%-a burkolatlan, amit sokan offroadnak neveznek (és gyakran tényleg kihívás), én hardroadnak becézem a megkülönböztetés végett. Merthogy akad arrafelé offroad útvonal is, erről később.
2012 május közepétől Gyurgyó kalandjai a busmanok földjén. Kalahári-sivatag, Okawango-delta, meglátjuk az istenek tényleg a fejükre estek-e… Még több kép a facebookon... A fotók nincsenek tele objektívvel, biozoom alkalmazásával készültek. Mind.
Sokan mondták: Hülye vagy, télen túrázni motorral? Nos, egyrészt igen, van benne valami, másrészt a lehetőségeim többre nem futották, sőt igazából még erre sem tellett. De így garantált volt a kaland. ..
Azért kisütött a nap a start előtti napokban, szerviz ügyben ugyanis szinte a véletlennek határos módon sikerült támogatóra lelnem.
Elég stresszes felkészülés után sikerült hát elindulnom november 2-án.
Prága után északra a hegyecskék között van egy nevezetes hely, Pekelne Doly, a neve. Ez egy motoros klub által hasznosított barlang, nagyon érdekelt, több leírást olvastam róla.
Mivel egy nappal előbb érkeztem, így két napot pihentem, élveztem a jóltartást. Itt Németország legkeletibb városában még vannak nyomai az NDK-s időknek, amire nosztalgiával gondolnak az idősebbek, az egyesülés jó volt, de problémák azért akadnak. Szóval nincs kolbászból a kerítés, tankolni, bevásárolni Lengyelországba járnak át a németek, mert olcsóbb ők meg nem hülyék. Én sem hagyhattam ki, hiszen csak a Neisse folyó hídján kellett átkelni Zgorzelecbe, amely a lengyel oldalon tulajdonképpen a város keleti fele, a második világháború vége óta.
Most ismét nyugati irányba haladtam tovább, a tavi keringő igen nagy letérés volt a legrövidebb úthoz képest, ami elvisz Skóciáig. De hát nem is a legrövidebb utat kerestem, igazodnom kellett alkalmi szállásaimhoz is. Stuttgart mellett egy kis faluban Erik volt a következő vendéglátóm, akivel pár hónapja ismerkedtem meg Dubrovnikban. Akkor én már hazafelé tartottam Albániai offroados túrámról, Ő pedig 2 társával az SSE Wendlingen motoros klub színeiben épp Balkán körútjuk kezdő szakaszán jártak. Elég komoly célt tűzve maguk elé, nem annyira a távolság tekintetében, mint inkább a technikát figyelembe véve. Ugyanis meghatároztak egy keretet, amelybe a teljes költségvetésnek bele kellett férnie(2500 euró), értve ez alatt a járműveket is! Az utat egy 1978-as BMW-R45-tel, egy Yamaha XS 1100-al (1980), és egy Yamaha XJ 900-al (1990) tették meg, 3 hét alatt gurulva 8000 km-t. A BMW-t ráadásul az indulás előtt kellett beszerezni is, mert az eredetileg az utazásra jelölt gépsárkány hengerfejes lett, így kidőlt a sorból.
Eindhovenbe bőven sötétedés után érkeztem, az ilyen szakaszokat abban az esetben szándékoztam bevállalni, ha tuti a szállásom, biztos a célpont. Az út során többször fogadkoztam már, hogy sötétedés után nem vezetek lehetőség szerint, hiszen a fagyban motorozás nappal is veszélyesebb az átlagosnál, persze ezt rendre megszegtem a későbbiekben. Tehát megérkeztem a tutiba, aznap péntek este volt. Régi barát volt a vendéglátóm, egy fiatal házaspárról van szó, melynek hölgy tagja földim is. A férj fogadott, mivel a neje épp Magyarországon versenyzett, ugyanis Ő Európa-bajnok karatéka, és csak vasárnap érkezett vissza. Ígéretem szerint csak azután indulok tovább, miután találkoztunk. Szükségem is volt egy kis pihenésre, ez hamar kiderült az első kisdolog után. Valószínűleg a hólyagom nem szerette a nedves borogatást, amit a ruha biztosított, menetszéllel hűtve. De hamar rendbejöttem, talán a Bavaria sör gyógyhatása is segített.
A következő tankolásom már Belgiumban volt esedékes, valamivel olcsóbb is ott a benzin. Keletre utazva pl. Ukrajnában, Oroszországban vagy Örményországban a tankolásnak leggyakrabban az otthonitól eltérő szabályai vannak. Előre kell ugyanis fizetni, készpénzzel a tankolni kívánt mennyiséget, a kútkezelő beállítja a kutat, majd addig jön a nafta, amíg a pénz tart. Bosszantó, ha nem tudja az ember fia, pontosan mennyi is fér még a tartályba. Még bosszantóbb, ha kártyával szeretnél fizetni, de nem lehet, akár annak ellenére sem, hogy feliratok hirdetik. Grúziában egyszer jártam úgy, hogy az iroda sarkából kellett előkeresni a kártyaolvasót, és a főnökkel együtt tanultuk meg a használatát. De mindenhol a készpénzes fizetést részesítik előnyben. Hollandiában és Belgiumban már jellemzően és gyakran előfordulnak automata kutak, amelyek 24 órában üzemelnek, személyzet nélkül. Itt viszont csak és kizárólag kártyával lehet fizetni. Hiába van a bőröd alatt is pénz, ha nem digitális. A használata egyébként egyszerű, nem kell beállítani sem a tankolni kívánt mennyiséget sem az összeget (lehetőség van rá), automatikusan annyit von le amennyit tankoltál, de persze a kártyát előre be kell dugni. Németországban nem láttam ilyeneket, bár az autópályákon ahol üzemanyagot vételeztem, mindenhol volt shop is személyzettel. Ahol shop van, ott mindig lehet kp-val fizetni.
Doverbe a komp út kb másfél-két óra. A francia partok nem érdekesek, Dover fehér sziklái miatt azonban érdemes volt kimenni a napozó fedélzetre. Csináltam jó sok távoli képet, nehogy elmulasszam a témát, aztán persze kiderült, hogy elég közel megyünk „rendes fotózásra” is volt lehetőségem.
A „facebook marketinget” egy vonalon el is felejtettem említeni, mégpedig a következő témában. Mivel utamat tekinthetjük kísérleti jellegű kalandtúrának is, kíváncsi voltam, tudok-e érdeklődést kelteni a kint élő magyarokban a vállalkozásom iránt akár oly módon is, hogy élménybeszámolókat tartok menet közben, leszervezett helyszíneken. Nem egyszerű feladat, először is helyszín kell ugye. Aztán egy csipetnyi érdeklődő, én meg zsebemben a mobilvinyómmal képeket vetítek, stand up-olok, kaja, pia, netán a végén kis kalapozás a hangulat és ováció függvényében.
Egész jól elvoltam tehát Londonban, kézről-kézre adtak a barátok, és így is sokan kimaradtak. Menni kellett viszont tovább, ha időben tartani akartam az útitervemet. Cambridge volt a következő állomásom, ahol ismét facebook-os vendéglátók vártak. Igaz itt volt közvetett ismeretség, és ajánlás is. Két hendimen fogadott, este pálinka, főzés, városnézés. Az egyik legjobb estém volt, bár a gyaloglásból hajnalra elegem lett.
Sötétedés után érkeztem Edinburghba, ahol ismét facebook-os vendéglátók vártak rám. Előre szóltak, hogy kutya is lesz a lakásban, aminek én nagyon örültem, hiszen otthon maradt Brigi kutyám már nagyon hiányzott. Mielőtt találkoztam szállásadóimmal, pont a rendőrség épületének lépcsője tűnt alkalmasnak pihenőre. Persze ezt csak utólag vettem észre, de senki nem kifogásolta, hogy ott cserélem a szétázott zoknimat a tartalék vízállóra. Ezután beültem egy órácskára száradni egy étterembe, ahol a mellékhelyiségben megdöbbenésemre egy Jack Daniels reklám fogadott. Furcsállottam, hogy megérkezve a scotch hazájába, egy bourbon plakátjával kell szembenéznem először. A skót whisky pedig nem whiskey! Az ír. Az olcsóbb a kevert blended (maláta és gabona), a drágább a single malt, de mindkettőt 3 év meg egy napig tölgyfa hordóban érlelik minimum. Ízlés dolga kinek melyik tetszik a széles választékból.
Gyurgyó és a lokneszi szörnyű
A rövid romlátogatás után nekieredtem Fort William felé. Ha jól emlékszem a szuper esővédő ruhámat Invernessből induláskor vettem fel először. Ez nem sok észre vall, tudom, de a narancs szín nem áll jól nekem. Így viszont már csak a kesztyűm nem volt vízhatlan, a szkafander öltözékemben vígan motorozgattam az igazi Highland felé.
A kompot időben elértem, alig voltak rajta utasok. Amikor begurultam, a kapuban két tiszt megállított, kinyittatták a felső dobozomat, aztán intettek, hogy mehetek is tovább. Mindeközben a sisakomat sem volt időm levenni. Tovább gurultam hát a sorompóhoz, ahol a jegyet adják, és nekikezdtem előhalászni a telefonomat, amelyen elmentettem a referencia számomat. A kezelő hölgy azonban leintett, kérdezett két adatot és már nyomta ki a jegyet az ablakon. Tisztára olyan érzésem volt, mintha vártak volna. Ilyen simán még nem léptem át határt. Merthogy a komp Észak-Írországba tartott, ami Anglia része ugyan politikailag és gazdaságilag, de ugye mindenki hallott már az IRA-ról… Elég kényelmes, cirka 2 órás út következett. Próbálok mindig más társasággal utazni a tapasztalatok miatt, eddig ez volt a legjobban felszerelt átkelőhajó. A kompjegyek egyébként nem olcsók, egy Ír-sziget-Anglia/Skócia viszonylatban 50-60 euró. A csatornán viszont 42 euró retúr. Igaz valamivel kisebb a távolság, de inkább az utasok száma miatt olcsóbb.
Indulásom reggelén kínos meglepetés várt; a motor nem indult. Ez volt földrajzilag a legtávolabbi pont, tehát Murphy szerint ennek itt kellett bekövetkeznie. Itt kezdődött kálváriám a műszaki hibával kapcsolatban, mely az egész hátralévő úton elkísért. A tanácstalanságban megszültem egy ötletet, miszerint az akkumulátorral lehet baj.
Dublinig ismét megúsztam szárazon. Közben a Londonban beszerzett mobil kártyám sem működött már (csak a UK területén volt valid), ez némi kommunikációs nehézséget okozott. Úgy volt, hogy sínen leszek szállás ügyben, de sajnos az itt élő haveromnak nehézségei kerekedtek, így rögtönöznöm kellett. Ismerős ismerőse fogadott a hajlékába újból.
A kocsmázás után megszületett az elhatározás, másnap Csabával együtt haladok tovább következő célpontom, Galway felé. Ő autóval, én motorral. Reggel el is indultunk terv szerint. Nagyon nem kapkodtunk, Dublinban még csináltunk pár fotót.
Másnap 10 órára ígért a szerelő hívást, türelmetlenül vártam, végül 11-kor küldtem egy érdeklődő SMS-t. Dél körül aztán megérkezett értem a szaki és elvitt a házához. Ott állt a Bárány, egyből beindult. Barátunk elmagyarázta, hogy pár vezeték sérült volt a burkolat alatt, azokat leszigetelte, és gyertyát is cserélt. Ejnye. Kicsit gyanús volt az ügy, de bíztam benne. Kérdésemre, hogy mennyivel tartozom, kicsit szégyenlősen válaszolta: 200 euró… Uhh, ezzel minden pénzem elfogyott, a probléma ezzel elérte a 400 eurós költségszintet. Ugyan a telefonba reggel csak 180-at mondott, de bármennyire sokalltam az összeget, próbáltam szuggerálni is magamat, hogy ezzel megoldódott a probléma.
A hőmérséklet mínusz 5 fok körül lehetett az induláskor, a köd pedig másodperceken belül ráfagyott a sisak plexijére. Autópályán szinte csak egyenesen kellett menni, az eső esett volna, ha nem fagy meg út közben a földig, így jeges köd formájában kellett megküzdenem az elemekkel. Csak nyitott sisakkal láttam valamicskét, kemény szakasz volt. Aztán mire elértem Londont, enyhébb lett az időjárás is, az arcomra fagyott mosoly is felengedett. Mivel nagyon hálás voltam Istvánnak a szakértő tanácsadásért, úgy döntöttem, először meglátogatom a szervizben, csak azután megyek a cimborámhoz. Ha Londonban élsz, netán motorozol is, bátran ajánlom a szervizt! Becsületes és maximalista hozzáállása példamutató! Nem mellesleg a munkája a legjobb reklám számára. Ismeretlenül, és érdek nélkül is segítő szándékkal volt irányomban, azóta is tartjuk a kapcsolatot. A Báránnyal (úgy látszott) nem volt semmi gond, csak a GPS tartóm adta meg magát út közben, de szerencsére ki volt kötözve a tükörszárhoz, így nem hagytam el. Jót beszélgettünk Istvánnal, majd átrobogtam London másik végébe vendéglátómhoz.
Utolsó londoni tartózkodásom napjai alatt próbáltam megszervezni a francia- és olaszországi megállóimat is. Mivel a franciaországi magyarok facebook közösségeinél nem jártam sikerrel szálláskeresés ügyben, kényszerű megoldásként mégiscsak igénybe vettem a couchsurfinget. Pár órába telt csak a befogadók megtalálása, ebből is látszik, mennyire megnehezítettem a saját dolgomat a magyarok keresésével. Ez az oldal, a couchsurfing direkt ezért jött létre, nem nagy kunszt Európában kanapészörfözni a segítségével. Azért nem adtam fel a facebook-os keresést sem teljesen, két Olaszországban élő „rosszlánnyal” is próbáltam felvenni a kapcsolatot, (a kontaktokat Londonban kaptam), egyikük válaszolt is. Nagyon kedves volt, de már nem él ott, máshol keresi a betevőt.
Érdekes, hogy Párizs milyen sok látnivalót kínál, mégis egy nagyon kicsi területen. A Szajna partján egy 16 km hosszú, 2-3 km széles részben megtalálható szinte az összes nevezetesség, a Diadalívtől kezdve a Louvre-on át a Notre Dame-ig. Relatíve nagyon rövid idő alatt végiglátogathatóak, ha sietősre kell fognia az embernek. Párizs egyike a világ turisták által leggyakrabban látogatott városainak kulturális látnivalói miatt, de gazdasági szerepe is igen jelentős. Bonaparte Napóleon és a világkiállítások a város fejlődésében markáns szerepet játszottak, gondoljunk csak a Diadalívre, vagy az Eiffel-toronyra. Guillaume a leghíresebb franciát illető kérdésemre gondolkodás nélkül Napóleon nevével válaszolt, számítottam még DeGualle-ra, Pierre Richardra, vagy Alain Delonra, esetleg Gerard Depardieura mivel a Putyinnal való bratyizás okán Ő pont reflektorfényben volt.
Lyonra így csak átutazóban maradt időm. A belvárosban megállva wifit próbáltam keresni, amit végül a Starbucksban leltem. A McDonald’s hálózatára nem tudtam csatlakozni, de elég közel voltak egymáshoz.
Az út tervezésekor fontos állomásként gondoltam Marseille-re, stabil mediterrán 10-12 celsius, napsütés… A hazaúton (Olaszország, Szlovénia) várható dermesztő téli időjárás előtt itt jó alkalmam nyílt egy kis feltöltődésre. Fizikailag és lelkileg is.
Az utam a Riviérán vezetett tovább, a következő éjszakát már Genovában terveztem tölteni. A kulcs leadása miatt nem indulhattam korán, és úgy gondoltam a cirka 400 km teljesíthető, még a sok megállóval is. Mert azért meg-megálltam néhol, az utam Cannesen , Nizzán, Monacon, San Remon át vezetett. Megállapíthattam, hogy nem egy rossz környék...
Tehát következett Velence... és a csalódás. Persze sok mindent elkövettem annak érdekében, hogy ne élvezhessem Velence szépségét. Először is, rosszul szocializálódtam talán, számomra a giccsparádé élményfaktora nem sok jót ígért.
|
|
|
|
|
|
|
English