Doverbe a komp út kb másfél-két óra. A francia partok nem érdekesek, Dover fehér sziklái miatt azonban érdemes volt kimenni a napozó fedélzetre. Csináltam jó sok távoli képet, nehogy elmulasszam a témát, aztán persze kiderült, hogy elég közel megyünk „rendes fotózásra” is volt lehetőségem.

Később ellenőrzés nélkül haladhattam kifelé a kikötőből, végre megérkeztem Londóniába. Megvolt a londoni címem, ahol egy régi barátom várt, nagyon nem akartam tökölni ezért ráálltam a pályára (ami itt is ingyenes), mielőtt netán esni kezdene. Gondoltam azért is inkább a pályán megyek, mert talán könnyebb megszokni, hogy mindenki a rossz oldalon vezet. Persze volt még 80 mérföld, az cirka két órámba telt, míg a tankolással együtt leküzdöttem a távolságot. Első tanulság az volt, hogy errefelé nem úgy van, mint otthon, a pályák mellett nincsenek benzinkutak. Illetve le kell hajtani, aztán fel, az út menti töltőállomásokra nem érdemes várni. Ez az egész Brit-szigetekre érvényes, a pályáért fizetni csak Írországban kellett minimális összeget egyébként.

Kitaláltam, hogy hogyan a legegyszerűbb értelmeznem a sebességjelző táblákat, ha már eddig megúsztam bünti nélkül, akkor jó lenne kihúzni még azt a 6000 km-t is, ami hátravolt. Szóval úgy kalkuláltam, hogy plusz a fele, meg egy kicsi. Mivel 1 mérföld (mile) az 1,6093 kilométer ez nagyjából a valóságnak is megfelelt. Tehát a 80-as tábla az itthon kb 130-at jelenti. 80+40+egy kicsi. Inkább a távolságok értelmezése volt problémás, de hát volt időm gondolkozni rajta a motoron énekelgetés közben.

Megérkeztem hát cimborámhoz, vót öröm és bódottág. Neve maradjon titokban, tekintettel a későbbi fejleményekre. Számítva az itt Londonban rám váró fogadtatásra Eindhovenben szorgalmasan tanultam a kertészet- leckéket. Bár én magam nem rajongok érte, nem is használom, de a világért sem szerettem volna a visszautasításommal megsérteni bárkit is. Na, itt már a haladóbb fokozat következett, legalábbis ami a tudományos és filozófiai megközelítését illeti a témának. Volt persze kóstolással egybekötött termékbemutató is, én csak pirultam tapasztalatlanságom miatt. Elmeséltem grandiózus tervemet a további utazásomat illetően, illetve annak finanszírozása ügyében felemlegettem a munka szót. Erre jött a kérdés: - Nincs pénzed? , majd ugyanonnan a válasz is: - Adok én haver! . Kaptam kétszáz fontot. Csak úgy. Köpni-nyelni nem tudtam, az innentől eltelt 3 napban az eseményekhez csak asszisztáltam, néztem, mint a moziban. Másnap ugyanis találkoztunk egy másik haverral, aki két gyors henessy-guinnes kör után egy pubban, hallva az adományozásról, az asztalra csapott, majd harsogva közölte, hogy akkor ő is ad ezret. A székhez voltam szögezve, hebegtem valamit szabódva, mire csak annyit mondott: - Gyurgyó, ha úriember vagy, elfogadod. Ezzel a téma le is volt zárva részéről.

Tulajdonképpen annyi pénzt vágtak hozzám ketten (végül összesen 1000 fontot) amelyből tellett az egész utazásra, sőt még bevásárolni is elvittek a londoni Decathlonba. (Londonban a külvárosokkal együtt lézeng cirka 12 millió ember. Nekik elég egy Decathlon, talán mert nem szeretik a franciákat.) Vettem egy rendes (drága) síkesztyűt, profi derékaljat, tábori lámpát a táborozáshoz, és még telefonra és kártyára is futotta. Hirtelen nagyban megnőttek az esélyeim a túlélésre. Kb 400-at el is tapsoltam így, mégis maradt elég. Akkor legalábbis még így gondoltam…

Elég hihetetlen a történet, ezt magam is belátom, talán két szó mégis megmagyarázza. Aki érti, érti, aki nem, az ne is erőlködjön, sosem fog beleférni a fejébe. Első szó: szerencse. A nevezett összeget egy érkezésem előtt két héttel padláson talált igen nagy kupacból kaptam tulajdonképpen, nem volt „piszkos”. Szerencséje annak van, aki el is hiszi, hogy szerencsés. Nem sorolnám a bölcs citátumokat, idézni amúgy is csak magamtól szeretek. Második szó: (fele)barátság. Mert adni mindig nagyobb kielégülés(öröm), mint kapni. Ha másért nem, azért, mert megteheted. (És ugye megteheted?) Ebből a lóvéból nem csak nekem jutott, hanem húszas címletekben a londoni homelesseknek is. És csattanóként a legnagyobb az egészben, hogy egy ember találta meg a lóvét, majd miután berúgott és kijózanodott (én leittam volna magam a sokk kezelése okán), elosztotta háromfelé. Egy teszkós szatyrot megtartott magánal, a másik kettőt pedig elvitte a két legjobb cimborájának. Mindenki elgondolkozhat a fentieken. Nem fejtegetném tovább az eset filozófiai és egyéb szálait. Cserébe nem kellett narkót csempésznem és azt sem mondták, majd egyszer megkeresnek és kérnek egy szívességet. Viszont egyszer majd remélem, én kereshetem meg őket. A dolog azért hátborzongató, mert az önzetlenségnek egy(ik) olyan példáját láthatjuk, amely igen ritka az átlagemberek között. És ha az egyéb háttér sztorit is elmesélhetném… De az már privát. Hasonló élményben nem volt részem eddigi tyúkszaros életemben (egyik oldalon sem) mindenkinek kívánok hasonlókat. Példa és nevelő értékű azt hiszem eme kis sztori. És milyen érdekes, hogy nem kell szektatagnak lenni ahhoz, hogy valaki jó ember legyen. „Boldogok a lelki szegények, mert azt hiszik, övék lesz a mennyek országa…” (J.Gy.V.Gy.).

Londonban több ismerősöm is lakik, lehetőség szerint szerettem volna találkozni is velük. Egyszerűnek tűnt… Aztán be kellett látnom, hogy a forgalomban 20 mérföldes átlagsebességgel lehet számolni még motoron is maximum. Összesen 600 km-t nyomtam le a városban (ekkor és a visszatérő körön), élmény volt a közlekedés. A bal oldalt hamar megszoktam, a sorok közötti haladáskor kellett koncentrálnom, merről közelítek. Általában birkatürelemmel közlekednek az autósok, eszméletlen sok a dugó. Londonban a trafficra való hivatkozással bárhonnan el lehet késni. A közlekedési lámpákat okosan a kereszteződésen túl is elhelyezik, olyan nincs, hogy egy gyalogátkelőt ne vegyél észre. Általában jól szabályozott a forgalom, de a rengeteg autó miatt reménytelen sikerként elkönyvelni mindezt. A sávok sokszor túl keskenyek, nem úgy, mint itthon. Motorral mégis jól lehet haladni az elválasztó csíkos részeken. Ott vannak a buszsávok is, melyeknek egy részét lehet szabályosan használni. Traffipax rengeteg van, egyébként is híres Anglia és különösen London a térmegfigyelő kamera rendszereiről. Állítólag a világon csak Belfastban van több utcai kandikamera . Még várok egy-két sikerültebb felvételt a Scotland Yardtól, magamat menet közben úgysem tudtam fényképezni. Olyan, hogy rutinellenőrzés nemigen fordul elő, rendőrrel akkor találkozik a polgár, ha bajban van. A bobbyk hagyományosan nem hordanak fegyvert, az egyenruha tekintélye elég a legtöbb esetben. (Szeptember 11-e óta sem ők a géppisztolyos állomány.) Egyszer régebben a bristoli éjszakában épp rock kocsmát kerestem egy cimborámmal reménytelenül, amikor sok-sok neonzöldben virító rendőrt láttunk egy kajáldából kijövet. Azt hittük valami balhé van, és annak ellenére, hogy tök részegek voltunk, odamentünk megkérdezni mi a szitu. Erre elmagyarázták úgy, hogy mi is értsük, hogy ők azért vannak itt, hogy a hozzánk hasonló tántorgó alakoknak biztosítsák az átkelést az aszfalton. Inkább megelőzik a bajt. Ez halál komoly! Mint nálunk a sulik előtt (jobb helyeken) a polgárőrök társadalmi munkában. És teljesen, sőt zavaróan normálisan közölték mindezt velünk. Azt is kérdeztük, miért van az, hogy a taxik nem állnak meg, hiába integetünk. Erre a válasz: - Ez túl veszélyes környék, talán ha két utcával odébb fáradunk, sikerünk lesz. Odébb is fáradtunk, épp egy buszmegálló mellett sétáltunk, ahol egy fekete raszta támasztotta az oszlopot. Jött egy taxi, leintettük, megállt, beszálltunk. Erre a feka jött felháborodva és nekitámadt a sofőrnek, hogy az milyen szarházi fajgyűlölő, neki már egy órája nem áll meg egyik sem, meg ilyesmi. Meg is ütötte. Én csak pupilláztam, már majdnem megsajnáltam a bangladeshi taxist… Ennek a történetnek nincs tanulsága.