English
A hőmérséklet mínusz 5 fok körül lehetett az induláskor, a köd pedig másodperceken belül ráfagyott a sisak plexijére. Autópályán szinte csak egyenesen kellett menni, az eső esett volna, ha nem fagy meg út közben a földig, így jeges köd formájában kellett megküzdenem az elemekkel. Csak nyitott sisakkal láttam valamicskét, kemény szakasz volt. Aztán mire elértem Londont, enyhébb lett az időjárás is, az arcomra fagyott mosoly is felengedett. Mivel nagyon hálás voltam Istvánnak a szakértő tanácsadásért, úgy döntöttem, először meglátogatom a szervizben, csak azután megyek a cimborámhoz. Ha Londonban élsz, netán motorozol is, bátran ajánlom a szervizt! Becsületes és maximalista hozzáállása példamutató! Nem mellesleg a munkája a legjobb reklám számára. Ismeretlenül, és érdek nélkül is segítő szándékkal volt irányomban, azóta is tartjuk a kapcsolatot. A Báránnyal (úgy látszott) nem volt semmi gond, csak a GPS tartóm adta meg magát út közben, de szerencsére ki volt kötözve a tükörszárhoz, így nem hagytam el. Jót beszélgettünk Istvánnal, majd átrobogtam London másik végébe vendéglátómhoz.
Egy napra sikerült munkát találnom ismét barátom segítségével, és ahhoz, hogy hazajussak, a szükséges hiányzó összeggel is megtámogattak. Ha a motor miatt nem költök el annyi pénzt, pont kijöttem volna a költségvetésből.
Volt szabadidőm is, a hátralévő (hazafelé vezető) vezető út még kb 3000 km volt. Visszamentem hát az Ace Cafe-ba. Egy ismerősöm Ottó, aki épp amerikai motoros túrájáról érkezett az idő tájt Londonba, a nevezetes kult-kávézóban hagyott számomra valamit, mivel én egy hetet csúsztam, így Ő már hazarepült Magyarországra.
Ígértem pár szót az Ace Cafe-ról. Lassan száz éves az „intézmény”, 1938-ban alakították át gumis műhelyből, a II. világháború pusztító bombázásai után pedig 1949-ben született újjá. Fénykorát a 60-as években élte, a ma divatos cafe racer stílus is innen eredeztethető. A cafe racerség akkoriban annyit jelentett, hogy illegális utcai versenyeket rendeztek két kávézó között. Vagy netán időre, megadott útvonalon (Kb 3 mile), amíg a zenegépben indított zeneszám lejár. Persze a zsaruk erre hamar felfigyeltek és szúrta is a szemüket, főleg, hogy mindez alkoholfogyasztással együtt érdekesebb volt a rockereknek, de az akkori vagányok nem adták fel a küzdelmet. Saját maguk kezdték tuningolni a vasakat, a legfontosabb alkalmassági szempont az utcai használat volt. Egész szubkultúra alakult ki, amire a gyártók is felfigyeltek. Természetesen főleg a Triumph, hazai pályán. Egy cafe racer motor elsősorban szép, és ugyanakkor erős is. Igazából vérbeli (utcai) versenygép, a divatos retro feeling miatt a mai jampecoknak való leginkább, és drága is. Túrázni nem igazán alkalmas, csajozni annál inkább, netán ha valaki tud motorozni is, elő lehet húzni a kalapból egy-két jaszkari mutatványt. Ha szükség van erre, mert valóban lenyűgöző némelyik, csak úgy kinézetre is. Londonban volt akkoriban 3 kávézó, amelyek között alkalmasint ezek a versenyek zajlottak, ma már csak az Ace működik, ebben a formájában 2001 óta. Mostanság is motoros találkahely, és mivel világhírre tett szert, minden motorosnak kötelező itt tiszteletét tenni a kultikus kávézóban, aki erre jár.
Visszamentem hát az Ace-be, és némi állhatatos küzdelem árán meg is kaptam a pakkot, amit nekem hagytak ott, egy borítékot matricákkal. Ehhez elő kellett keríteni az üzletvezetőt is, de meglett. Még egy kávéra is meghívtak, miután röviden kikérdeztek, kiféle-miféle vagyok, hogy kerültem oda. Véletlenül a tulaj is bent volt, tőle érdeklődtem, felülhetek-e a kiállított motorokra. Talán csak viccelt, de azt mondta, ha akarok, mehetek is egy kört. Ha nem viccelt, akkor sem akartam, más motorjára sosem ülök, csak ha muszáj.
Péntek délelőttig gyűjtöttem az erőt az utolsó nekirugaszkodásra hazafelé. A brit-szigetek-i kalandok után várt rám a kontinens, vártam már a dél-európai szakaszt, a plusz fokokat, és hát Marseille-t, utazásom következő kulcspontját.
