Most ismét nyugati irányba haladtam tovább, a tavi keringő igen nagy letérés volt a legrövidebb úthoz képest, ami elvisz Skóciáig. De hát nem is a legrövidebb utat kerestem, igazodnom kellett alkalmi szállásaimhoz is. Stuttgart mellett egy kis faluban Erik volt a következő vendéglátóm, akivel pár hónapja ismerkedtem meg Dubrovnikban. Akkor én már hazafelé tartottam Albániai offroados túrámról, Ő pedig 2 társával az SSE Wendlingen motoros klub színeiben épp Balkán körútjuk kezdő szakaszán jártak. Elég komoly célt tűzve maguk elé, nem annyira a távolság tekintetében, mint inkább a technikát figyelembe véve. Ugyanis meghatároztak egy keretet, amelybe a teljes költségvetésnek bele kellett férnie(2500 euró), értve ez alatt a járműveket is! Az utat egy 1978-as BMW-R45-tel, egy Yamaha XS 1100-al (1980), és egy Yamaha XJ 900-al (1990) tették meg, 3 hét alatt gurulva 8000 km-t. A BMW-t ráadásul az indulás előtt kellett beszerezni is, mert az eredetileg az utazásra jelölt gépsárkány hengerfejes lett, így kidőlt a sorból.
Sikerrel abszolválták az utat, egy ilyen kalandra már lehet büszke akárki. Érkezésem estéjén kisebb házibuli szerveződött, Erik meghívta néhány barátját, köztük persze túratársait is. Klassz motoros garázsbuli alakult ki, grillezéssel, sztorizgatással. Ott voltak vendéglátóm szülei is, akik erdélyi származású magyarok, Erik 2 éves korában költöztek Németországba. Eriknek édesapja révén vérében van a motorozás, az Erzbergen is indult eddig két alkalommal. Itt volt végre lehetőségem megszárítani a Thüringiában elázott sátramat is.
Másnap egy kicsit korábban indultam el a megszokottnál, mert a tervezett etap hosszabb volt, egész Eindhovenig. Az autópálya nem tartogatott semmi meglepetést, az eső sem esett, unalmamban vicces terveket szövögettem, hogy a leíráshoz itt majd milyen képillusztráció illene. Gondoltam például egy beállításra, amelyen egy szobabiciklin ülök beöltözve, egy bekapcsolt ventillátor előtt, ami a menetszelet imitálja. A trágyaszagot meg odaírtam volna, mivel szinte az összes németországi autópálya szakaszon ez a szag kísért.
Letértem Heidelbergbe egy órácska pihenőt tartva, ahol készítettem pár fotót is.
Koblenz előtt egy benzinkút pihenőjében épp a szokásos teámat főztem, amikor valaki rám köszönt magyarul: Jó napot kívánok! Hirtelen azt sem tudtam hol vagyok, vissza is köszöntem magyarul, azt hittem atyafival hozott össze a jó szerencse. Mint kiderült, egy német srác volt, aki megszólított, összes magyar nyelv tudása alig volt több a köszönésnél. Exbarátnője révén ragadt rá ez a kicsi is, mivel pár évvel azelőtt Szegeden élt és dolgozott. Meginvitáltam egy kávéra, a további beszélgetés közben pedig Robert felajánlotta, hogy megmutatja Koblenzet, amely németország egyik legrégebbi városa. Nekem már sietős volt, nem terveztem további kitérőt, de meggyőzött annak érdemes voltáról. Nem is csalódtam, és bár csak a város legnevezetesebb pontjára jutott idő a Mosel Rajnai torkolatánál, de megérte a kitérő. Barátságos idegenvezetőm ezután kikalauzolt a pályára a leggyorsabb úton, majd búcsút vettünk.