English
Bilbaóban Gergő említette, hogy Asturiasban (ez egy tartomány) a Picos de Europa nem rossz hely, talán kibírnám ott sírás nélkül. A nevét onnan kapta, hogy a partokhoz közeledő hajósok hamarabb látták a 2000 m feletti csúcsokat, mint a világítótornyot. A hegyek alig 20 km-re vannak az öböltől, ezért cserébe viszont elég csapadékos az éghajlat. Ez alkalommal szerencsénk volt, szikrázó napsütésben motoroztunk végig.
Előbb azonban lementünk délre a hegyekben Gergő útvonal ajánlása szerint, majd a Mezeta fennsíkján kellett átvágnom, Castilla y Leon tartományban. Pisti tavalyi útleírásából szinte ismerősnek tűntek a tájak. Ez egy száraz felföld, sárga színe van. De tényleg. Talán a búzamezők ki is hagyják a zöld szakaszt az életükből. Nem teljesen sík, viszont kietlen. Tipikusan spanyol feeling. Itt egy helyen álltam meg csak, egy út széli vendéglőben. Szép virágos teraszuk volt, egy öreg épp ezeket locsolgatta. Különben kihalt volt minden. De ez csak a látszat volt, ami hamar kiderült, amikor benyitottam a csehóba. A klimatizált helyen szinte hangzavar fogadott, itt volt a nagy élet... Érdekes kontrasztot ad a spanyol kisvárosokban, falvakban a kihalt utcák üressége a forróságban, és a kocsmák klimatizált nyüzsgése, főleg szieszta idején. Aki nem járt még igazán Spanyolországban, az talán nehezen érti meg, miért is tartanak sziesztát azok a lusta népek. Ki kell próbálni a létezést hasonló körülmények között, és hamar rájön az ember...
Motoron ülve egyébként sosem éreztem a hőséget elviselhetetlennek, a kabátom jól szellőzött, nyitott sisakban egész elviselhető volt az utazás. 80 km/óra sebesség felett a menetszél kifejtette jótékony hatását. Brigi doboza sem melegedett fel belül, amitől féltem egy kicsit. Úgy néz ki, a tapasztalatok alapján egyre jobb kutyaszállító dobozokat sikerül faragni, a végén még gyártani fogom...
Átvágtunk még Cantabrián mielőtt Asturias tartományba érkeztünk. Végig az autovián haladtunk ismét, ami haladós volt, de nem túl érdekes. A szél továbbra is erős volt, de szinte már fel sem tűnt. Nem is volt szükség a GPS-re, az út mellett tábla irányított a Picos de Europa nemzeti Park felé. Fő nevezetessége a hegyek mellett a Covadonga-tó, amely mesés alpesi környezetben fekszik fent magasan, egy másik gleccsertó, a Lago-Enol mellett.
A mór hódítás idején ide vonultak vissza a csatában királyukat vesztett, megvert vizigót seregek. 718-ban Pelayo vizigót királyfi volt az ellenállás vezére, aki harcosokat toborzott, és a tó környéki barlangokban húzódtak meg. A legenda szerint pedig, miután egy Szűz Mária szoborhoz imádkozott győzelemért, meg is nyerték a következő csetepatét, a mórok vezére pedig elesett. A muszlim sereg elmenekült, így ez a csata vált a Reconquista első győzelmévé, Asturias lett az első független királyság északon. Természetesen a babonás emberek a Szent Szűz közbenjárásának tulajdonították a győzelmet, ezért hálából a szentélyt kibővítették, majd végül csinos kis bazilikát építettek, ahol II. János Pál is járt pápasága alatt. Bent található a covadongai Miasszonyunk szobor is, lehet zarándokolni ide is ha tetszik.
A Covadonga mesés hely, ha lenne bakancslistám, szerepelt volna rajta. Igazából csak odamenni és visszajönni lehet, mert „zsákutca”. Népszerű a környék mindenféle outdoor sport szerelmesei számára, vadvízi evezni lehet a folyóvölgyekben, a sziklamászást és a hegyi kerékpározást pedig a hegyekben lehet gyakorolni. Főleg helyi, azaz spanyol és portugál turistákkal találkoztam. Az egyik út menti kávézónál megálltunk Brigivel, volt mellette egy óriási szuvenír bolt is. Mindenféle állatbőröket is árultak, amelyek szagától Brigi összezavarodott, és farkát behúzva próbált menekülni. Inába szállt a bátorság, szinte megmagyarázhatatlanul. A keményebb hívők már az ördögöt kezdték volna űzni, és tuti egyből meglett volna a kapcsolat a chemtrail összeesküvéssel és háttérhatalommal is. Pedig csak megijedt, mert nem tudta a kis agyában összerakni a dolgokat. Hogy lehet pl egy tehén olyan lapos? És miért van tehénszaga, de mégis olyan furcsán?
Apropó tehén. A tavak környékén sok legelészik belőlük, szépek, kövérek. És nagy trágyakupacokat hagynak maguk mögött mindenfelé. Miközben én a tavat csodáltam Brigi szinte az első mozdulatával bele is hempergett az egyikbe. Szokott ilyet csinálni, hiszen vadászkutya, így próbálja elrejteni a saját szagát ösztönszerűen. De én annyira nem tudtam örülni neki, pedig Ő nagyon elégedettnek látszott az álcázással. Tiszta szerencse, hogy ott volt a tó, épp alkalmas hely a kutyafürdetéshez. Azért a parkőr nem hagyta szó nélkül, de megértő volt, amikor elmagyaráztam neki, hogy mi történt.
A frissítő fürdő után Santiago de Compostela következett. Aznap már nem volt esélyünk elérni, ezért a part mellett kerestem egy kempinget. Kimostam a ruháimat és feltöltöttem a készleteket is. A szomszédunk egy spanyol srác volt, Jesus, aki Leónból ruccant át ide a mikrobuszával, napközben szigonnyal vadászott az óceánban. Nekem még mindig nem volt ingerem belemenni a vízbe, túl hidegnek találtam. Jesus reggel megkínált kávéval is, majd sok mutogatással kommunikáltunk egy keveset, aztán indult gyilkolni a halakat.
Délben már a nevezetes Santiagóban voltunk. Valahogy nincs szerencsém a bazilikákkal, ezt is épp felállványozva találtam, így nem olyan lenyűgöző fotótéma. Mászkáltunk egy kicsit, hátha összeakadok magyar zarándokokkal, de ez idő tájt még elég kevesen lézengtek, az aznapi befutók gondolom az utolsó kilométereket nyomták idefelé. A camino átszellemültsége nélkül ez is csak egy régi nagy épület volt, amit épp tataroznak. Egy közeli cukrászdában ittam egy kávét, beszereztem a matricákat és mentünk is tovább. Próbáltam megőrizni az egy nap előnyt amire szert tettünk.
Aznap este már Portugáliában aludtunk, egy határhoz közeli kempingben. A recepciós csaj is motoros volt, tőle meg is kaptam a portói motoros klub elnökének telefonszámát és elérhetőségeit. Sajnos a wifi egyáltalán nem működött, hiába próbáltak segíteni.
Portó már nem volt messze, szerettem volna ott helyi motorosokkal is találkozni. Ahogy elindultunk délre, az óceán felől erős és hűvös szél fogadott, be kellett zipzároznom a kabát szellőzőit. Nem teltek kellemesen az úton töltött órák. Portóba megérkezve már teljesen borús volt az időjárás. Először elnavigáltam a helyi motorosklub főhadiszállására, reménykedve abban, hogy hasonlóan a farói klubhoz, itt is nyitott kapukat találok. De ez a klub egy emeletes ház földszinti üzlethelyisége csupán, ami hétköznap lévén zárva volt. Az ajtóban hagytam szuvenírnek matricát, majd mivel eddig sem kaptam választ az elnöknek küldött üzenetemre, próbáltam feltalálni magam, keresve a város nevezetességeit.
A POI-k között a planetáriumot választottam ki először, gondoltam hátha legalább egy magaslaton van, onnan körülnézhetek. Hát nem. Az épület a folyó partján található, teljesen jellegtelen parkban, ráadásul zárva is volt, nem mintha be akartam volna menni.
Itt összefutottam egy kedves ausztrál párral, akik két hónap alatt tervezték felfedezni a környéket. Próbáltak ajánlani egy-két helyet a városban, de látszott rajtuk is, hogy ilyen időben ők sem mennének szívesen oda. Épp csak kocogni indultak. Tervezték, hogy Santiago de Compostelába is elsétálnak, ezért külön érdekes vol, hogy pont onnan jöttem. Kutyával, motoron.
Camino ugyanis több van (a szó csupán annyit jelent: út), a legtöbben a Coelho írása alapján népszerűvé vált zarándokútvonallal azonosítják. Már Navarrától kezdve egész Észak-Spanyolországban az autóutak mellett gyakran jelzik táblák, hogy erre és erre vezet az El Camino, vigyázz a gyalogosokra az úttesten! Merthogy több szakaszon valóban aszfalton kell gyalogolni. Északon is több útvonal van, a mi Pistink a nehezebbre vállalkozott idén, ahol kevesebb a szállás, és az infrastruktúra sincs kiépülve. A „klasszikus” zarándoklat kb 800 km, annyi napon keresztül, ahogy tetszik. Azért egy hónap alatt illik teljesíteni amatőröknek is. Az első napok vízhólyagjai megtanítják az delikvenst az alázatra, és gyaloglás közben van ideje elgondolkozni a tyúkszaros életéről. Persze az ember fia bandukolhatna hátizsákkal egy sportpályán is körbe-körbe, de mégsem ugyanaz a feeling ugye. A vallásos célból zarándoklók egyre kevesebben vannak, de azért akadnak szép számmal. Így legalább van értelme fentartani az útba eső templomokat, érdemes kisöpörni őket minden reggel. Nekik ugyan általánosságban kevesebb a felelősségük a saját életükkel kapcsolatban, hiszen a mindenható úgyis mindent elrendez.
Szóval jól elbeszélgettünk az ausztrálokkal a folyóparton, kaptam egy turista térképet is tőlük, de tudtam, hogy nem ez a nap lesz, amikor megismerem és megszeretem a várost. Reménykedtem benne, hogy dél felé haladva jobb idő vár ránk. És tuti célpontok, hiszen tavalyi vendéglátóm és barátom Paulo Lisszabonban várt ránk.
Próbáltam a kisebb utakon navigálni, Sintra felől közelítettünk a portugál főváros felé. Sintrában is voltunk tavaly Brigivel, ezúttal nem volt számunkra túl érdekes, de a Cabo de Rocát nem lehetett kihagyni, ahol szintén jártunk már. Az európai kontinens legnyugatibb földrajzi pontjánál megálltunk, és üzentem Paolonak, hogy csak sötétedés után érünk hozzá. Meg akartam várni a naplementét, hátha sikerül egy-két jó fotót készíteni, Eddig ugyanis az időjárás miatt nem nagyon volt alkalmam jó képek készítésére Portugáliában. Itt is erős szél fújt az óceán felől, még a várakozást is kellemetlenné tette.
Tavaly japán turistákkal volt tele a hely, ezúttal a legtöbben oroszok voltak. Ahogy már hozzászoktam, itt is mindenki bennünket fotózott, ezúttal az oroszok. A legtöbb fotó amin én is rajta vagyok, ismeretlenek által készült hasonlóképpen az út során. Néha profibbnak látszó turistákkal is összeakadtunk, azokat megkértem, hogy küldjék el a képet e-mailben, vagy a facebookon. Elég jó találati aránnyal működött a dolog már tavaly is.
Megvártuk hát a naplementét, én teljesen átfáztam a hideg szélben, Brigi a sűrű növényzetben keresett menedéket. Már bőven sötét volt, mire Paolóékhoz értünk. Mint régi barátok üdvözöltük egymást, mi már sosem búcsúzunk el végleg, keressük az újabb találkozás lehetőségét. A vacsora mellett sokáig diskuráltunk, megkértem vendéglátómat, hogy másnap kísérjen el pár helyre Lisszabonban.
11 körül indultunk, az első célpont Sintrában volt, tehát vissza kellett mennünk, pont amerről jöttem. A Touratech portugáliai képviseleténél tettünk rövid látogatást, kaptam egy ajándék sálat is, amit Briginek adtam. Az üzletben tartózkodó hölgy nagyon kedves volt, Paoló tolmácsolásával beszélgettünk kicsit.
Ez után a Lisszaboni Triumph képviseletre is beugrottunk egy rövid vizitre. Végül pedig a Trail Out új Lisszaboni főhadiszállására mentünk. Diegóval és Joaóval a facebookon keresztül már tavaly óta kapcsolatban voltam, szimpatikus amit csinálnak. Túraszervezéssel, offroad motorok bérbeadásával foglalkoznak, tavaly még Lisszabontól északra volt a telephelyük, akkor nem tudtunk találkozni. Most bepótoltuk, jó egy órát időztünk, volt sok közös témánk. Ebédre is invitáltak, de mielőbb szerettem volna lejutni délre, már untam a mostoha időjárást. Lisszabonban sem volt épp hőség, az ez évi nyár júniusban kiffulladt. Azóta ilyen szeles napok követték egymást, max 25 fok átlaghőmérséklettel. Elbúcsúztunk, készítettünk velük is pár közös fotót emléknek. Diegótól kaptam egy útvonaltervet is, ha netán nem a rövidebb utat választanám Faróba. Ugyan valamilyen okból nem sikerült menteni az én GPS-emre, de kinyomtatva magammal vittem a térképet.
Követtem is a tracket, nem okozott csalódást az útvonal, szép helyeken jártunk. Igaz, idén a bikaviadalos, fiestás történetek elmaradtak, az óceánparton motoroztam végig. A fiesta szezon úgyis csak nyár végén, ősz elején kezdődik. Az idő is jobb volt, végre sütött a nap, meleg nyári időben robogtunk tovább. Egyszer csak egy komphoz értünk egy folyónál Setubalban. Már épp kezdtem volna szitkozódni, hiszen Brigivel komplikáltabbnak hittem az átkelést, de gondoltam teszünk egy próbát. Az ott posztoló rendőr és mindenki más is nagyon segítőkész volt, semmi probléma nem adódott, csak Briginek kellett a dobozban maradnia, amíg átért a hajó. Ez cirka 20 percbe telt, addig Brigi szunyókált. Már ha hagyták. Mindenki kíváncsi volt rá, különösen a velünk együtt a kompon utazó 4 motoros. Velük beszélgettem is, vakációzni indultak az országon belül pár napra. Mivel ők is felszálltak, sejtettem, hogy érdekes helyre megy a hajó, nem is csalódtam. Troia félszigetén kötöttünk ki, ami egy vékony, 10 km hosszú földnyelv, a Sado folyó torkolatát választja el az óceántól, nagyon tetszett. Tulajdonképpen egy nagyon hosszú, nagyon homokos, és nagyon különleges strandszigeten voltunk. Az út mentén is mély homok, a Triumph-fal meg sem próbáltam volna lemenni az aszfaltról. Az egyik motoros említette még a kompon, hogy gyakran látni palackorrú delfineket is az öböl vizében. Most nem jött össze, de a félszigetre látogató turisták is gyakran e miatt a látványosság miatt jönnek ide.
Végigmotoroztunk a félszigeten, majd az óceán partján követve Diego ajánlását, a főbb utak elkerülésével megnéztük Signest és Aljezurt is. Itt már meleg volt, nem csupán jó idő, de nem szenvedtünk a hőségtől. Jól esett volna egy fürdő, több strand mellett is elmentünk, de meg sem fordult a fejemben komolyan, hogy leparkolunk egy strandon. Sagres előtt már nagyon mardosott az éhség, ezért megálltam egy útszéli vendéglőnél. Úgy látszott, jó helyre csöppentem, a tulaj nagyon barátságos vot, igaz a konyha már bezárt, de összeütött nekem egy portugál halételt. Olcsó volt. Ugyanezt tavaly Paolo is elkészítette nekem, az sokkal finomabb volt, de most éhes voltam, és hálás is, hogy nem hagyott éhen pusztulni a kocsmáros.
Következő részben Faro, Sevilla, Jerez, Cadiz, Gibraltár, Tarifa, Marbella, Malaga, Ronda, Cordoba, Granada, Alicante, Valencia, Barcelona stb... (!)
