English
Úgy döntöttem, hogy továbbmegyek a Sierra Nevadán keresztül Almeria irányába. Az amerikai Sierra Nevada névadóját gondolom a két hegység hasonlósága ihlette meg. Az biztos, hogy ideális helyszín vadnyugati filmek forgatására, erről a tavalyi beszámolómban részletesebben is írtam. Átvágtunk a Tabernas-sivatagon is ismét, de ezúttal nem látogattunk western farmot, inkább a természetre fordítottam nagyobb figyelmet a pihenők alkalmával. És gyűjtöttem a kaktuszt…
A tengerpartra kiérve hoznom kellett egy másik döntést, mivel kezdett sötétedni. Vagy keresek szálláshelyet, vagy lenyomom a hátralévő távolságot, ami még majd háromszáz km volt. Igaz haladósabb utakon, legalábbis azt hittem. Nekivágtam hát, éjfél körül terveztem az érkezést Torreviejába, ahol vártak rám. Azt gondoltam, jó lesz, ha a legrövidebb útvonalra állok rá, esetleg nem tartok be minden sebességkorlátozást. Az ötlet bevált, de nem a haladási sebesség miatt. A holdfényben bekeveredtem a tengerparti hegyecskék közé, ahol néptelen, kanyargós utakon motorozhattam teljes egyedül, a madár sem járt arra. Nappal még élvezetesebb lehetett volna, a sötétben óvatosabban vezettem. De nagy élmény volt, kicsit sem bántam az „eltévedést”.
Kis késéssel érkeztem meg a tervezett időponthoz képest, egy hetes pihenő várt rám, ez eleve így volt kalkulálva. Ez alatt az egy hét alatt volt időm a felszerelés karbantartásra, és végre magamhoz vehettem a saját sátramat is a „bázison”. A tesztsátrat, ahogy írtam, már ezerszer elátkoztam, ha plusz ötven kilót kellett volna hazacipelnem egy csere miatt, azt is vállaltam volna. De a jól bevált 15 éves sajátomat nem cserélném semmire, esetleg egy újabbra, de kizárólag ugyanolyan típusra. 15 év alatt megjártuk együtt a Szaharát, a Kaukázust, bebarangoltuk Európát, végig megbízhatóan állta a viszontagságokat. A legutolsó évben összesen 2 hónapon keresztül volt az otthonom a 12-ből, tehát tényleg nem átlagos igénybevételnek volt kitéve. Igaz kicsit megkopott már az anyaga, de még így is klasszisokkal jobb, mint amit eddig magammal hurcoltam.
Az egy hét pihenő alatt megismerkedtem egy ott élő magyar motorossal, akivel több estét átbeszélgettünk. Számomra nagy élmény volt, remélem hasonlóan neki is, az inkognitóját nem fedem fel. Kicsit hajókáztunk is együtt, és a családjának is bemutatott, jövőre talán ismét összefutunk a világ valamelyik pontján.
A semmittevésben azon törtem a fejem, hogyan tovább, azaz merre. Barcelona, Cannes, Nizza, Marseille, ezeken a helyeken is voltam már, nem mintha unnám, de próbáltam alternatívát keresni a térképet nézegetve. Ahányszor erre jártam motorral, mindig szezonon kívüli időszak volt, és olyankor is nagy a forgalom, pláne most nyáron, legalábbis így képzeltem. Szóval kreáltam érveket, és utánanéztem, hogyan tudok eljutni Szardíniára vagy Korzikára. Egy akciós ajánlat szerint fél áron kompolhattam Barcelonából Szardíniára, így a költségvetésem csak 50 euróval lett több, mintha a szárazföldön megyek végig. Igaz, hogy a kalkuláció szerint spórolok két éjszakai kemping költséget, mivel a hajók fedélzetén fogok aludni.
Barcelonára azért még akartam szánni egy kis időt, na és persze a spanyol motoros barátokkal is szerettem volna találkozni Valenciában. Már a seggem is kezdett viszketni az egy helyben töltött hosszú idő miatt, mehetnékem volt. A komp indulásáig volt pár napom, gondoltam, majd csak elütöm az időt valahogyan…
Rövidebb etapokat terveztem, az első nap Alicantéban meglátogattam a Triumphot és a Touratechet is, hasonlóan Bilbaóhoz és Lisszabonhoz. A Touratech esetében szerencsém volt, itt fotózkodtunk is a „személyzettel”, azonban a Triumph kereskedést zárva találtam. Sebaj, hagytam üdvözletet, aztán irány tovább.
Bóklásztunk egy kicsit Valenciában is, de nem vágytam a városi forgatagra. Pedig megnézhettem volna a Szent Grált is (kutya nélkül), amit a valenciai katedrálisban őriznek.
Nem messze onnan, Nules mellett találtam egy kempinget a tengerparton. Már a bejelentkezésnél nagyon szimpatikus volt az iker testvérpár és a családjuk, akik üzemeltették. Főleg az árat látva, 12,5 euró volt egy napra a sátorhely. Mivel időm bőven volt, elgondolkoztam, hogy itt talán két napot is maradunk.
Gyorsan elugrottam vásárolni a városba, majd sátrat vertem, mivel közben már besötétedett. Amikor végeztem, nekiálltam főzni a vacsorámat (spagettit), amikor odajött a szemben lakó francia öregúr, és a kezembe nyomott egy sört. Megköszöntem a kedvességét, bár kicsit értetlen voltam, mert nem akart se beszélgetni, se semmit, csak hátha szomjas vagyok… Ja és másnap megismételte a rituálét. A gesztus után eldöntöttem, hogy maradok. Később, amikor mentem módosítani a recepcióhoz, még az egyik sráctól is kaptam egyet. Csak úgy. Tiszta mennyország hangulatom volt.
Igaz nem a világ legfaszább tengerpartját találtuk meg, a beach kavicsos volt, a hullámok pedig túl nagyok voltak a part meredek törése miatt, pedig a szél sem fújt nagyon. Tettem egy erőtlen próbálkozást a strandolásra, de konkrétan kivetett a tenger magából. Brigi pedig egyáltalán nem komálta a hullámokat. Ő nem egy vízikutya de jól úszik, vízbiztos, de ha az orrán-fülén megy be a sós víz azt nem szereti. Mondjuk én sem. Kicsi napozás lett a dologból, kb negyed óra, eddig tartott a magammal vitt sör.
Időközben kiderült, hogy Raul, a spanyol motoros cimbora épp hazafelé tart egy túráról, a lakása pedig pár km csak a kempingtől. Ezért előbb bennünket látogatott meg, csak aztán ment haza. Ittunk egy sört a viszontlátás örömére, aztán amikor újságoltam, hogy Sevilla óta minden nap spagettit eszek, kipakolta a dobozait, és felajánlotta a maradék készleteit. Vicces szitu volt, de elfogadtam, hasonló esetben én sem cselekednék másképp. Így a hazaúton kicsit változatosabb étrendre számíthattam, kaptam mézet, rizst és olajos halat.
Másnap délelőtt is találkoztunk, én már úton voltam. Kis vendégeskedés után a házukban együtt mentünk tovább, Raul elvitt pár érdekes helyre a környéken. Voltunk a tengerparton és a közeli hegyekben is. Összefutottunk egy őrült palival is, aki kerékpár utánfutón vitte a kutyáját, nem bírtam megállni, hogy le ne szólítsam. Én csak egy közös fotót szerettem volna, de kölcsönös ajándékozás lett belőle, a dobozából előkerült a marihuana is. Aztán Raullal egy út menti kávézónál elbúcsúztunk, ő hazafelé, én Barcelona felé vettem az irányt.
Raul ajánlása alapján még útba ejtettem egy helyet, a Rio Ebro torkolatát, amely félszigetként nyúlik a tengerbe. Ez a hely a pecások paradicsoma, lehet itt fogni harcsát, fogast és fekete sügért, ami helyi jellegzetes faj, és kemény ellenfél a horgásznak. A tengerpartja is kellemes, mint ezt meg is tapasztaltuk később.
Az félsziget csúcsára vezető út utolsó szakasza már a folyó által hordalékból épített termékeny földeken haladt, mindenfelé rizsültetvényeket láttam. A kemping egy öböl partján volt, tele franciákkal, főleg fiatalokkal. A parcellám, mint később kiderült, egy kis csatornától nem messze volt, reggelre szúnyoghullákkal volt tele a sátor. Egyik nagy előnye a kis térben való alvásnak, hogy mindegyik vérszívóval végezni lehet, a kielégített bosszúvágytól pedig jobban alszik az ember.
Az este fénypontja az volt, amikor a szemben lévő lakóautóból a srácok odajöttek, és megkérdezték, hogy adhatnak-e Briginek kajamaradékot. Igennel feleltem, erre egy púpos tál spagettit tettek elé. Olyat, amiben volt hús is. Kicsit irigy voltam, azon morfondíroztam, mennyire lenne égő elenni a kutya elől a kaját. Már egy hete spagettit ettem minden nap olcsó szószokkal, spóroltam Korzikára…
Másnap már komoly szándékkal álltam meg a parton, nincs mese, ma strandnap lesz! És lőn. Ez volt az utazásunk első tengerparton lazulós délutánja. Itt Brigi is szívesen fürdött, kellemesen töltöttük az időt. Nem igazán volt igényem ilyesmire eddig, bár megtehettük volna számtalanszor, hiszen folyamatosan a tenger mellett haladtunk, de én mindig inkább valami mást választottam.
Igyekszem minden alkalommal máshol megszállni, így Barcelona mellett is egy olyan kempinget kerestem, ahol még nem voltam. Legutóbb nagyon pozitív tapasztalatokat szereztem. De ez nem maradhatott így, erről gondoskodott a Camping Masnou személyzete. Először egy matricát akart a motorra ragasztani a gondnok vagy ki, erre mondtam, hogy csúnya verekedést fogok rendezni, ha megteszi. A paraszt erre sértődötten kérdezte, hogy hová rakhatja. Mondtam tegye a dobozra, erre trehány módon odabiggyesztette. Én meg leszedtem és megmutattam neki, hogyan kell ízlésesen elhelyezni. Ekkor már vérig volt sértve, bennem pedig elkezdett forrni az indulat. A motorral egy parkoló részen kellett volna leparkolnom, a sátrat pedig felverhettem volna, ahol tudom. Amikor mutatta a placcot, azt hittem viccel, egymás hegyén-hátán fesztivál stílusban álltak a sátrak. Mindezt 25 euróért. Ekkor már teljesen felment bennem a pumpa, elmagyaráztam, hogy ennyi pénzért saját placcot akarok, ahol elférek motorostul-kutyástul, de reménytelen volt a helyzet. Ez a katalán kemping stílus. Rá kellett jönnöm, hogy tulajdonképpen tavaly a másik kempingben is ez volt, csak épp októberben, szezonon kívül kevesen (azaz senki sem) sátrazott már.
Mérgesen otthagytam őket, kinéztem egy nem túl távoli helyet beljebb a hegyek között, a tengerparttól elment a kedvem. Félórányira volt, kanyargós hegyi utakon szellőztettem a fejemet. Egy hegyi kempingbe érkeztünk, a recepción egy öregasszony fogadott, aki csak spanyolul beszélt. Kérdeztem mennyi a szállás, erre 27 eurót mondott. Kíváncsi lettem, hogy miből tevődik össze ez az összeg, erre csak a falon lévő árlistát mutogatta. Ahogy én is, és próbáltam neki elmagyarázni kézzel-lábbal, hogy pont azért nem jön ki a matek, mert oda más van írva. Persze bevágta a durcát, kérdezte kell-e a szállás vagy sem? Mondtam kell, magamban meg, hogy majd költsétek gyógyszerre. (Mint másnap reggel kiderült az elszámolásnál, a nyanya csak régen járt iskolába, valójában 21 eurót kellett fizetnem.)
A sátorhely választás itt is free volt, ahol tetszik, vagyis ahol találsz helyet. A kemping hátulsó részében láttam két motort, oda parkoltam én is, ügyelve rá, hogy elég teret kerítsek be magamnak a fák közt a sátorral és a motorral. Később az este folyamán ennek az elővigyázatosságnak nagy hasznát vettem, mert folyamatosan érkeztek a lakóautók de nem tudták megközelíteni a területemet. A katalán kempingstílus tehát azt jelenti, hogy nincs teltház, amíg a zsebbe fér még lóvé. Azaz sosincs teltház. A szerencsétlen lakók meg oldják meg egymás közt a placckérdést. Nagyon unszimpatikus felfogás, sehol máshol nem tapasztaltam hasonlót.
Vacsorakészítés közben előkerültek a motoros szomszédaim is, apa és fia, John és John Skóciából. Marokkóba indultak egy GSA-val és egy V-Strommal, mindketten a skót postán dolgoztak, ebből tellett a hasonló kirándulásokra. A kommunikáció kicsit akadozott, a skót dialektust nehezen értettem, ők meg az én angolommal voltak bajban. De valahogy megértettük egymást. Másnap reggel papucsban és rövidgatyában indultak, nem is hoztak magukkal motoros ruhát.
