English
A sok szerpentin miatt nem volt esélyünk Thesszalonikiba érnünk egy nap alatt, valahol Katerini magasságában találtunk kempinget némi keresgélés után. Mi voltunk az egyetlen vendégek, egy üres turista paradicsomba csöppentünk. Este speciál görög pizzát rendeltünk, megadtuk a módját az utolsó közös vacsoránknak.
Itt elég bajosnak tűnt olyan úton haladni, ami nem fizetős, először nem is zavart a dolog, de amikor kb 2 km után újabb kapu várt, kicsit méltánytalannak kezdtem érezni az útdíjat. Kicsi pénzeket kértek, csak sokszor, ez nagyon idegesítő, főleg, hogy egyébként is irtózom az autópályáktól. A hibás kormánycsapágy miatt azonban ésszerű döntés volt kihagyni a további kanyargós utakat, hiszen még 2000 km volt hátra hazáig.
Thesszaloniki előtt elváltunk Krisztiánnal, ő Szerbián keresztül hazafelé sietett tovább. Én pedig ráérősen Bulgária felé indultam. Kicsit aggódtam a műszaki hiba miatt, de hazamenni sem akartam csak úgy, egyenest.
Az albániai offroad kimaradását már egyre kevésbé bántam, egyrészt Sibenikben endúrózhattam eleget, másrész belegondoltam, mi lett volna, ha a hegyek között törik el a csapágy… Célba vettem hát Veliko Tarnovo-t, illetve a mellette található MotoCamp Bulgaria-t.
Szófián keresztül vitt az út, és tapasztalhattam, hogy a bolgár útépítők sem a terelés mesterei. Egy idő után inkább nem is a táblákat, hanem a közlekedőket figyeltem inkább, akik rutinosan haladtak a céljuk felé. Egy idő után kezdtem kínosan érezni magam, mert észrevettem, hogy minden autón matrica van, és a táblák is sorban állnak az út mellett, felhívva a figyelmet a kötelező voltára. De minden ilyen táblán volt kamera jelzés is, ami viszont röhejes volt, mert a táblákon látszott, hogy zsír újak, kameráknak viszont nyoma sem volt, sem kiépítésre utaló nyomoknak. Így olcsóbb biztosan, és úgyis a megelőzés a fontos. Egyszer majd talán lesz infrastruktúra is a megfigyelő hálózathoz, amerre én jártam úgy saccolom 5 és 100 év között. Szóval inkább fittyet hánytam a matricákra, a határon nem szóltak. (Egyébként, mint utólag kiderült, az összes út használatáért fizetni kell Bulgáriában, kivéve motorkerékpárra, Romániához hasonlóan, tehát a nagy semmire hánytam a fittyet, ez így belátom kevésbé vagány).
Estefelé már elég elgyötörten vágtam neki az utolsó szakasznak a MotoCamp-ig. Napnyugta után még óvatosabban haladtam a saját problémáim miatt, de a közlekedő autósok miatt még inkább. Péntek este volt, az egyébként vékonyka országúton nagy volt a forgalom, mindenki sietett. Az volt az érzésem, mintha a sofőrök legtöbbje életében először ülne „nyugati” autóban, ész nélkül előzgettek. Egy-két mazsolának meg persze pont most szottyant kedve a tanulóvezetői matricával villogni az úton. Nem éreztem magamat biztonságban.
Végre elértem a lehajtót, ami a kis faluba vezet, Sevlievo-ba, ahol a kemping koordinátáit jelölték. Egész eddig Bulgáriában semmi érdekeset nem láttam, igaz, a leggyorsabb útvonalat terveztettem, ahol nagy eséllyel kevesebb a szerpentin. Berobogtam a sötét kis faluba és megkerestem a jelzett helyet. Egy jellegtelen településről van szó, annak is az egyik szélső utcájába vitt a GPS. Nem nagyon értettem a szitut, mert egy porta zárt kapujában volt a cél. Tévedés kizárva, az árokparton álló angol lobogósra festett roncs, és a tábla is stimmelt. De az arra felírt telefonszámokat hiába hívtam, nem vette fel senki.
Ez az a tipikus eset, amikor bosszankodni semmi értelme, nem segít. Rágyújtottam hát, és elkezdtem rendezgetni a gondolataimat. A merengésem közepette aztán fényszóró közeledett, majd megállt mellettem egy furgon, amiből két fickó és egy nő szállt ki. Mint kiderült két angol szállóvendég – egy pár -, és egy német srác voltak azok. Ők engedtek hát be, én meg kerestem egy sátorhelyet az udvarban és nyugovóra tértem.
A kemping 35 km-re van Veliko Tarnovo-tól, amely két ízben is volt Bulgária fővárosa a történelmi múltban, hangulatos belvárosa miatt az ország egyik leglátogatottabb turista látványossága, igen kicsi város létére (még 70 ezren sem lakják). A Balkán-hegység is csak egy köpésnyire van, van lehetőség offroad túrákra, ha tetszik akár horgászni is lehet a közeli Idilevo tavon. Mindezt persze a kemping programként is kínálja. Közeli látványosság még a Buzludzha, amely egy tipikus szocialista monument, a bolgár szocialista mozgalom megalapításának emlékére építették egy egyébként történelmi hegycsúcson. Pár évtizeddel a kommunisták számára emlékezetes esemény előtt ugyanis ez volt az utolsó nagy csata helyszíne is az Oszmán Birodalom és a bolgár nemzeti felkelők között. (Bulgária csupán 1878-ban vívta ki függetlenségét a török uralom alól.) A Buzludzha elhanyagolt, romos állapota miatt életveszélyes, ezért nem látogatható, de persze találni a youtube-on videót is olyanokról, akik nem foglalkoznak a tiltással.
A Motocamp tulajdonosa egy Doug nevű amerikai srác, egyik legutóbbi kalandja, hogy 2013-ban végigmotorozott a Trans America Trailon egy 1989-es oldalkocsis Harley Davidsonnal. Elsőként abszolválta ebben a stílusban a kb 5000 mérföldes távot, amely többnyire földút, az USA keleti és nyugati partjai között. Előtte megkerülte a planétát többször is bemelegítésképpen. Egy amerikainak Európa, különösen Kelet-Európa valószínűleg nagyon romantikus hely, ő mindenesetre beleszeretett egy kicsit Bulgáriába, és megnyitotta ezt a kempinget 2009-ben, amely azóta már három alkalommal adott otthont Horizons Unlimited Meetingeknek. Egyik segítője Poly, Doug bolgár barátnője, tulajdonképpen ő az „oka” mindennek, hiszen eredetileg helybéli lakos, a kis falu volt az otthona. A másik pedig Ivo, mint bolgár motoros, az üzemeltetési feladatok ellátója a többiek távollétében (mostanra talán már a helyi polgármester is).
A német srácról is ejtenék pár szót, őt Michaelnek hívják, és feleségével, Tamarával valamint két kutyájukkal járják a világot egy átalakított oldalkocsis KTM-mel. Ami engem inkább egy kabrióra vagy egy homokfutóra emlékeztetett. Mindenesetre nem kevés mérnöki munka van benne, különleges darab. Nekik is megtetszett a falu, vettek is egy házat itt.
Egyszóval igazi motoros hely (lassan az egész faluban csak motorosok laknak majd), mindenkinek ajánlom a látogatást, ha arra jár! A Motocamp szolgáltatásai között a szerviz is szerepel, amit akár igénybe is vehettem volna, de úgy voltam vele, hogy Romániában csak autópályán fogok közlekedni, ahol józan reményeim szerint kevés kanyarral fogok találkozni. Ha már idáig eljöttem, a hátralévő két nap már nem lesz gond. Ivo marasztalt volna még szombat estére - egy nagyobb bolgár motoros csapatot vártak - de nekem már nem volt maradásom. Reggel megszárítottam a sátramat, majd nekivágtam a hazaútnak. Egy újabb problémamentes határátlépés után elindultam tovább Magyarország felé. Mivel nem a saját motorommal voltam, időt és energiát szántam rá az indulás előtt, hogy minden papír rendben legyen. Kutyát nem érdekelte… Persze elindulni így helyes, meg általában is, csak egy megjegyzés volt részemről…
Románián keresztül már nem sok említésre méltó történt, a megszokhatatlan nagy kamionforgalmat leszámítva. Az Olt völgye volt egy érdekesebb szakasz (igaz már sötétben értem oda). A sebességkorlátozások betartását minden második településen rendőrök ellenőrizték éberen, és valahogy úgy tűnt, hogy komolyan is veszik a feladatukat. Kénytelen voltam megszállni egy utolsó éjszakára egy útszéli motelban, ahol épp elcsíptem a Román-Magyar eu selejtezőt. Nem vagyok nagy focirajongó, de jobban aludtam aznap este. Ellenszurkoló csak a személyzet egyik férfitagja volt, de a vége előtt csalódottan otthagyta a közvetítést.
Magyarországra Nagylaknál léptem be, még átmotoroztam az alföldi tanyavilágon, és megálltam egy utolsó pihenőre gyermekkorom egyik kedvenc helyszínénél, a bagimajori szélmalomnál.
