English
Az előző évben a Balkán tekergés bulgáriai része nem egészen a terveim szerint alakult, a Görögországban eltört kormánycsapágy miatt le kellett mondanom a kalandozásról. Tehát ez a hiányérzet erősen motivált a régió felderítésére. Pár évvel ezelőtt jártam Isztambulban is, amiből szinte semmit sem láttam átutazóban. Így összegezve a célokat, nem volt kérdés, hogy vissza kell térjek ezekre a helyekre. Odafelé a Transalpinán, visszafelé jövet a Transzfogarason keresztül. Körülbelül ennyi volt a tervem, nem szoktam túlbonyolítani az ilyesmit. Indulás előtt Brigivel a Dogs of Budapest kamerája előtt pózoltunk.
Szerettem volna Bulgáriában meglátogatni a Horizons Unlimited Meetinget a Motocamp Bulgáriában, azonban amikor jeleztem, hogy Brigivel érkeznék, elutasítást kaptam a tulajdonostól. Számomra érthetetlen, hogy egy kempingben miért nem látnak szívesen egy (motoros!) kutyát. A magyarázat az volt, hogy nekik is van egy… Ezt jól tudtam, Harleynak hívják, barátságos fekete pásztor keverék szuka, tavaly találkoztam vele. Talán mert Brigi fehér? További magyarázatot nem kaptam, sőt a posztjaimat is kitörölték, amit igen rossz néven vettem. Brigi társaságáról ezúttal semmiképp nem akartam lemondani, főleg nem ilyen okból. Április óta a Motocampben tanyázunk, ahol az egyik (őr)kutya szerelmes lett bele. Ez nagyon romantikus is lehetne, de az úr kaukázusi juhász, azt gondolom, őket nem egymásnak teremtette az Isten. Brigi viszont kezdett tüzelni épp az indulás táján, tehát ez az utazás az élmények gyűjtése mellett egyszerre mentőakció is volt.
Isztambulban volt az egyetlen fix pont a tervemben, 20-án találkozót beszéltem meg egy török barátommal, előbb nem volt értelme odaérnünk. Ő idegenvezető Törökországban és Magyarországon, ráadásul motoros is, tehát ideális vezetőt találtam. Előre elhatároztuk, hogy együtt körbemotorozzuk majd a Márvány-tengert. Két éve találkoztunk az utazás kiállításon, ahol lefotóztam egy Honda motoron, és adtam neki egy ajándék kulcstartót. Két hónap múlva üzent, hogy vett egy motort a kulcstartóhoz… True story. Így kezdődött a barátságunk. Az indulás napja előtt a Motocampben megismerkedtem egy ír motorossal Eamonnal, aki szintén Bulgárián keresztül akart haladni, tehát útitársam is lett az első szakaszra. Egy Afrika Twin és egy Yamaha Tenere csak jó csapat lehet.
A kapkodásra semmi okunk nem volt, az első éjszakát Gyulán töltöttük egy kempingben a vár mellett. Másnap reggel azonban mégis sietősre kellett vennünk az indulást, mivel komolynak tűnő vihar közeledett. Fél óra alatt felszedtük a sátorfánkat és már úton is voltunk a Transalpina felé.
Egy út közbeni megálló alkalmával kaptam a hírt, hogy egy barátom Józsi, aki Csehországban él, épp arról jön Teneréjével, amerre mi igyekszünk, sikerült kapcsolatba lépnem vele és még az Alpina előtt megbeszéltünk egy találkozót. Amit sikerült is összehoznunk, bár nekünk meggyűlt a bajunk az útfelbontásokkal odafelé, ezért késtünk is. Jó volt újra találkozni, rég nem láttuk egymást. Egy közös kebabozás alatt Józsi megosztotta velünk az aktuális tapasztalatait a Transalpináról, majd indultunk tovább.
Eamonnal egy hullámhosszon voltunk, ettünk ha éhesek voltunk, aludtunk ha eljött az ideje. Neki csak egy „vészeseti” sátra volt, ami nem nyújtott túl sok kényelmet és Gyulán kiderült az is, hogy bepárásodik éjjel, ezért ő inkább a fedett helyen való alvást forszírozta, amivel én is kiegyeztem. Szászsebes környékén találtunk egy motorosbarát panziót olcsón, ami azért nem ritka errefelé. Brigit is szívesen látták, a házigazdánknak is volt két pincsije (vagy olyasmi). Vacsorázni egy étterembe mentünk (szintén olcsón), és az alkalmat kihasználva megkezdtem a söröscímke gyűjteményem gyarapítását is.
Nem túl korán indultunk másnap a Transalpina meghódítására. Eamonn már többször járt itt, nekem az első alkalom volt. Sokat tervezni nem kell, megkeresed a 67C jelű utat és végigmész rajta. Erdély felől az aszfalt kifejezetten rossz minőségű, az eső is eleredt, fel kellett öltöznünk. A víztározó mellett meg is álltunk, amikor épp szakadni kezdett és bebújtunk egy üres bódéba pár percre.
A legmagasabb pontra érve az eső ugyan elállt, de a felhőket épp csak annyira előztük le, hogy mire elővettem a fényképezőgépet, már nem volt értelme fotózni, minden tejfehér ködbe borult egyik pillanatról a másikra.
Kicsit alacsonyabbra érve már kisütött a nap, így megcsodálhattuk a tájat. A déli oldal jobb minőségű, lankásabb, nézelődősebb. Az északi szakasz nagyjából végig erdős, sok látnivaló nincsen, talán ezért sem fektetnek a felújításba.
Már túl voltunk Rancán, amikor egy pihenő alkalmával Brigi a szokásához híven keresett egy kupac friss tehénszart, és belefetrengett. Szerinte ez mindig jó buli, szerintem meg nem, úgyhogy az utunkba eső következő folyóban eszközöltem számára egy kis frissítő fürdőt. A vízállás ugyan alacsony volt, de a híd alatt a helyiek csináltak egy kis medencét ahol összegyűlt a csörgedező víz.
Itt már látszott, hogy következnek a Romániához elválaszthatatlanul kapcsolódó élmények. Brigit tehát megfürdettem a cipőtalpak, pet palackok és egyéb szemétkupacok árnyékában, majd kerestünk egy helyet, ahol a térképet elővéve nagyjából becéloztuk az aznapi szállásunkat. Még Craiova előtt megálltunk egy első ránézésre is kopottas „szállodánál”. Eamonn ment be, és megalkudott egy faházra, ami a hotel udvarán volt. A recepciós fiú azt mondta, hogy az összes szobájuk foglalt, ami nem volt igaz, hiszen vendég sem volt rajtunk kívül. Szerintem valami mást akart mondani, csak így sikerült angolul.
Először is bepakoltunk a faházba. Amennyit kértek érte, a hiányzó fürdőt és a hiányos világítást sem kifogásoltam, azonban a leszakadt ágyat már igen. A reklamációm után a recepciós rohanva sietett oda, majd hozott egy másik kulcsot, a szomszéd faházét. Majd elment. Én pedig már kínomban röhögtem az általam választott ágy szintén leszakadt az első érintésre. Több kérdésnek, reklamációnak helye nem volt részemről, beletörődtem a helyzetbe inkább.
A romos bungalow-kat és a teleszart kertet látva kicsit leadtam az elvárásaimból. A teleszarást egy póni intézte, akit úgy tűnt akkor kötnek arrébb kicsivel, ha már elég kupacot csinált az elvadult kertben az aktuális pozícióján. Mindezeket leszámítva tündéri kis hely volt, látszott a letűnt fénye a komplexumnak. Még uniós tábla is volt, hogy mennyit költöttek a felújításra 8 éve…
Saját kóbor kutya falka is rendelkezésre állt, Brigit egyből meg is támadták, ahogy ez egy kóbor kutya falkától el is várható. De én félelmetesebb voltam, mint ők, távozásunkig megmaradt ez az egyensúlyi helyzet közöttünk.
Mivel az étterem hamar zárt, a hotel melletti kamionos kajáldában tudtunk vacsorázni. Nemzetközi kamionos ételek közül lehetett választani, aránylag bő volt a választék, az árak közepesen lehúzósak, az ételek mérsékelten frissek voltak, de még így sem volt (nekünk) drága. Más szórakozási lehetőség nem volt a környéken, a hotel bárjában még iszogattunk kicsit Eamonnal, hiszen ez volt az utolsó esténk együtt. Másnap már különváltak útjaink Bulgáriában.
A romániai utolsó szakaszon kiváló tapasztalatokat szerezhettünk az emberi igénytelenségből. Craiova ennek a régiónak az egyik legnagyobb városa, a szemétkupacok között a cigánykaravánok, a lézengő, semmittevésben megfáradt, üres tekintetű primitív emberek részéről Brigit látva egész más reakciókat tapasztaltam, olyanokat, amit még sehol sem utazásaink során. Betűkkel kicsit nehéz leírni, de talán érthető: heee, heee nízzed mán he. Az őszinte, jóindulatú érdeklődést, a mosolygó arcokat itt felváltotta valami egészen más. Úgy tűnt, az emberi evolúció errefelé visszavett az iramból, ez itt kérem Európa segglyuka.
