Nyolcadik nap: Cardenuela-San Bol 521-479 42 km

Lassan-lassan kezdtem felvenni a Camino ritmusát. A napjaim szinte teljesen ugyanolyanok voltak. Ugyanakkor keltem, ugyanakkor feküdtem. Csak a táj változott óráról-órára, ahogy haladtam ezen a több száz éve kitaposott ösvényen.

Az elmúlt napokban rendszeresen figyeltem az időt az órámon, és nézegettem, hogy no, most kábé mikorra érek be a következő faluba, de a megtett pár száz kilométer után ráébredtem, hogy tökéletesen felesleges az órámra pillantgatni. Nem sietek sehova, nem kell holnap dolgozatot írnom, vagy épp a kutyát megetetni, nem kell hajnalban kelnem, hogy egy megszokott kávé után rohanjak a munkába, és este holt fáradtan lefeküdjek, és kezdjem elölről az egész hercehurcát. Igaz, munkába rohannom azelőtt sem kellett. Most itt ebben a hónapban azt csinálok, amit akarok, és akkor csinálom, amikor csak akarom. Nincsenek szabályok, nincsenek elvárások. Akkor meg minek nézném az órát? Majd megállok, ha elfáradtam, vagy ha éhes vagyok. Ebben a felismerésemben gyorsan le is kaptam az órám, és egészen Madridig fel sem vettem újra.

Egész napi gyaloglás után beértem Burgos-ba, egy gyönyörű városba, aminek valami lenyűgöző a katedrálisa. Ez a város is -mint oly sok másik- a Camino miatt virágozhatott fel a középkorban, és a mostani újabb zarándok invázió miatt. A katedrálisa lélegzetelállító, a harangjátékról nem is beszélve.

Némi nézelődés után tovább hívogattak a végtelen búzatáblák. Késő délután érkeztem meg San Bol-ba, ami egy igazi oázis volt a gabona dűnék között. Úgy döntöttem kint alszom a szabad levegőn. Az oázist hatalmas nyárfák szegélyezték, és egy kis forrás csordogált a közepén, az Ague de Vida, vagyis az élet vize névvel. Ebbe a forrásba betettem azt az üveg bort, amit a vacsorára szántam, majd úr módjára megvacsoráztam. Imádtam ezt a helyet, valami fantasztikus hangulata volt a semmi közepén.

Egész délután csak néztem a nyárfákat, ahogy fújja őket a szél, majd alkonyatkor felgyalogoltam egy közeli dombra. Telis-tele volt birkával, ám pásztort sehol sem láttam, így a birkákkal együtt néztem végig a napnyugtát az üveg bor társaságában. Eközben elképzeltem ennek a falunak a történetét, amit állítólag a helyiek még az 1500-as évek végén hirtelen elhagytak, hátra hagyva mindenüket és ma már csak egy albergue áll a falu helyén. Elkalandoztam a múltba, vajon mi lehetett az oka ennek, és még a helyi albergues-t is megkérdeztem, de ő sem tudott érdemi választ adni. Ezért hát kénytelen voltam saját magam kitalálni valami izgalmasat…

Kilencedik nap: San Bol- Frómista 479-439 40 km

A hajnal hűvösen fogadott, meglehetősen fáztam, amikor elindultam még sötétben. Sokáig a szélerőművek piros fényei voltak a tájékozódási pontjaim, de mint minden reggel aznap is megjelent a nap tűzsugara. Élelmem nem maradt tegnapról, így alig vártam, hogy találjak egy üzletet. Ám nem sok sikerrel jártam. A falvakban, amelyeket elhagytam, nem volt élelmiszer bolt, vagy lehet csak én voltam figyelmetlen, de az tény, hogy egész nap csak két szem narancsot ettem, amit egy donatívos sátornál kaptam.

Pár szót a donatívóról, ami magyarul annyit tesz, hogy adomány. Út közben rengeteg helyen vannak kis sátrak, ahová ki van pakolva kávé, gyümölcs, keksz, és ezekből ki-ki kedvére vehet. Persze nem ingyen, hiszen annak a jótevőnek is meg kell venni ezeket a dolgokat, és ki kell szállítani néha-néha a világ végére. Ezért nincs ember, vagyis zarándok, aki valamennyi pénz letétele nélkül távozna. Ezek a kis „ajándékok” nekem sokszor nagyon-nagyon jól estek, hiszen kinek nem esik jól egy friss alma, vagy egy élénkítő kávé, miközben bandukol a kánikulában? Ezen sátraknál az emberek Buen Caminót kívánva mosolyogva kérdezték, hogy iszok-e egy kávét vagy bármi mást. Sokszor viszont nem volt ott senki, csak egy kis dobozt hagytak ott, amibe a pénz lehetett dobni. Egész úton egyszer sem hallottam olyat, hogy ezeket bárki is ellopná. Itt az emberek azt nézik, hogy miként segíthetnek nekünk, zarándokoknak, és mi is azt nézzük, hogy hogyan segíthetünk társainkon. Ez teljesen rendben van, a való életben is ugyanígy kellene cselekednünk minden élethelyzetben.

Szinte egész nap nem ettem semmit, és még egy picike kis blister vagyis vízhólyag is megkeserítette a napom. Rengeteget ijesztgettek vele az útitársaim, eddig elkerült ez a baj. Ám a kilencedik napon a leghaszontalanabb kislábujjamon megjelent. Szerencsére nem bizonyult nagy ellenfélnek, és egy kis pihenő közben beiktattam a hadjáratot ellene. Elővettem a tűt és a cérnát, amit hoztam erre az esetre és elintéztem. De miután újra elindultam, sokkal rosszabb lett, mint volt. Ekkor eszembe jutott az a sok-sok falfirka : no pain, no glory. Ezzel a gondolattal felvértezve folytattam az utam.

Kora délután felkapaszkodtam az Alto de Mostalerasra, ahonnan végigtekinthettem az előttem elterülő Mesetán, amely ezután jó néhány napig az életem része lett. Picit féltem tőle, hiszen sokkal inkább kedvelem a hegyeket, mint a végtelen lapos vidéket a maga egyhangúságával. Frómista közelében találkoztam egy osztrák sráccal, aki Burgosból kezdte a gyaloglást, de tulajdonképp már most tele volt vízhólyagokkal a lába és mindene fájt. Vele, Mathiassal arra a következtetésre jutottunk, hogy jobb lenne hegyek közt gyalogolni. Valahonnan az Alpokból jött és az ott használatos hatalmas túrabakancsát hozta, amit évek óta használ, és még sosem törte fel a lábát. De most ez a fennsík igen megkeserítette az életét.

Végül egyedül értem be Frómistába, és nem sokkal ezután megérkezett ismét Andris is. A beszélgetésünkre egy magyar lány is közénk keveredett. Együtt elmentünk és bevásároltunk, majd egy lengyel párral közösen főztünk vacsorát. Rengeteg lengyellel is találkoztam. Este szokásom szerint kiültem a főtérre, és néztem a helyieket. Az esti harangszó egy pár pillanatra hazarepített, és még mélyebbre merültem a gondolataimban, közben az járt a buksi fejemben, hogy mégis milyen jó világ van most rám.