Két fehér lány Fekete Afrikában 2014

Zimbabwe-Botswana-Dél-Afrikai Köztársaság

Turcsák Katalin, Baranyai Diána, 2014-09-13


Mivel az utazás a szenvedélyem, amikor megkaptam az egyik légitársaság aktuális törzsutas hírlevelét, rögtön böngészni kezdtem. A felsorolt kedvezményes desztinációk közül több helyen már jártam, vagy kedvezőtlen évszak miatt nem volt alkalmas a látogatás, azonban megakadt a szemem egy izgalmasan úticélon, ez volt Harare.

Őszintén megmondva hirtelen nem tudtam, hogy melyik országról van szó, viszont épp ezért felkeltette az érdeklődésemet (szeretem a különleges, a turisták által ritkábban látogatott helyeket). Gyorsan elővettem egy térképet, és kiderült, hogy Zimbabwe fővárosáról van szó. Egyből elkezdett kattogni az agyam, hogy erre a nem mindennapi célállomásra kit hívhatnék el magammal. A feladat nem volt egyszerű, a korábbi útitársak sorra jelezték, hogy ilyen-olyan okból nem tudnak csatlakozni. Már majdnem feladtam (már csak 1 napig volt érvényes az ajánlat), amikor egy barátnőm barátnője hasonlóan izgatottan rábólintott a repülőjegy vásárlásra.

Az indulást megelőzően egy kávézóban találkoztunk, hogy egy kicsit megismerjük egymást és nagy vonalakban átbeszéljük az utazással kapcsolatos terveket, teendőket. Kalandos kirándulásunkat a fekete kontinensen nem előzte meg túl sok felkészülés és szervezés, köszönhetően annak, hogy mindketten igen pörgősek, elfoglaltak vagyunk a hétköznapok forgatagában. Csak az első 5 napra, azaz a túra kevesebb, mint egyharmadára rendelkeztünk itthonról foglalt szállással, az oda-vissza útra szóló, valamint az afrikai országokon belüli repülőjegyek egy részével. Terveink természetesen voltak, hogy merre vesszük majd az irányt, de ezek a vázlatok még olyannyira sem voltak kidolgozottak, hogy az itthon maradókat teljes mértékben megnyugtassák.

A Kondor-Túra Társaság "szertárából" kaptunk malária elleni gyógyszert, térképet, fényképezőgépet, 220 V-os átalakítót (Botswanában más a szabvány), tanácsokat, tippeket.

Első állomásunknak Zimbabwe-t választottuk, (korábban Dél-Rhodézia) egy Magyarország területénél négyszer nagyobb országot Afrika déli részében. Amsterdamból induló közvetlen járattal érkeztünk a fővárosba, Harare-be, ahol a közel tíz órás repülőutat hosszadalmas vízum ügyintézés követte, így csak késő este érinthette először lábunk az afrikai kontinenst.

A reptéren már várt minket Isaac (eredeti foglalkozását tekintve könyvelő, aki a jelenlegi gazdasági helyzetben könyvelőként nem kap munkát), az első afrikai éjszakára szállásnak választott hotelünk taxi sofőrje, aki készségesen beavatott minket Zimbabwe gazdasági, népességi helyzetébe. Tőle tudtuk meg, hogy az ország húzó ágazata a bányászat mellett a dohányipar, kukorica- valamint rizstermesztés, és pamutgyártás. Az érdekes beszélgetés mellett a reptérről a hotelig tartó úton volt alkalmunk megfigyelni, hogy a főváros külvárosi részeiben nincsen áram, sem az utcán, sem az otthonokban. Ebben az országban az emberek még a fővárosban is igen szerény körülmények között élnek, a lakosság közel 70%-a pedig vidéken, még nehezebb körülmények között tölti mindennapjait. Zimbabwe gazdasági szempontból a világ egyik legkatasztrofálisabb helyzetben lévő államai közé tartozik. Évek óta gazdasági csökkenés, visszafejlődés, jelenleg hiperinfláció sújtja az országot. Gyakorlatilag megszüntették a nemzeti valuta használatát. A zimbabwei központi bank 2009. januári rendelkezését megelőzően - amikor törvényessé tette a külföldi fizetőeszközök használatát - az utolsók között kibocsátott címlet a 100 trillió dolláros bankjegy volt. A pénzforgalomból kivont zimbabwei dollárt a helyiek szívesen cserélik az országban jelenleg fizetőeszközként használt amerikai dollárra, főként a turisták által sűrűn látogatott Victoria Falls közelében, igazán eredeti zimbabwei szuvenír.

Az országot érintő, a médiában keringő rossz híreket sem cáfolni, sem megerősíteni nem tudjuk, miszerint a belső politikai, társadalmi feszültségek miatt folyamatosak a zavargások, ugyanis ebben az országban töltöttünk a legkevesebb időt. Összesen három napot voltunk Zimbabwe-ban - egy napot a fővárosban, kettőt a Viktória-vízesésnél -, de ez idő alatt a fentiekből semmit nem érzékeltünk. Annyi biztos, hogy a kormányzat látszat demokratikus jellege ellenére diktatórikus módon folytat gyakorolja a hatalmat. Ezt megerősítette, hogy ottlétünkkor volt az „elnöki köztársaság” vezetőjének (Robert Mugabe) 80. születésnapja. A Victoria Falls – Zambiával közös természeti világörökség – felé tartó repülőn szerzett újságokban kivétel nélkül számos oldalon keresztül az ország ipari és gazdasági szervezetei köszöntötték, és jókívánságokkal látták el szeretett vezetőjüket.

Maga a vízesés 60-100 méter magas, és 1700 méter széles, amellyel a legszélesebb vízesés a világon. Az esős évszakban – mi ekkor voltunk – hatalmas mennyiségű víz zúdul alá óriási robajjal, közben a vízpára több száz méter magasságba is fölszáll, így nem érdemes spórolni a bejáratnál megvásárolható esőkabáton, valamint nem árt egy vízálló fényképezőgép sem (utóbbit Gyurgyónak köszönhetjük). Az Olympus kölcsöngépünk remekül működött, így bátran készíthettünk képeket a párás környezetben. A száraz évszakban sokkal visszafogottabb a zuhatag. Ilyenkor lehet gyönyörködni a száz méter magas kőfaragványokban, amelyeket az évmilliók során a vízcseppek a sziklafalba vájtak, sőt megmártózhatunk az „Ördög úszómedencéjében is”.

Victoria Falls város - ahol második éjszakánkat töltöttük az egyik „backpackers” szálláson - egy turisztikai központ a Zimbabwei oldalon. A vízesés megcsodálása, valamint helyi portékák beszerzőkörútja után egy taxi majd egy minivan segítségével indultunk neki a Zimbabwe – Botswana határnak, ugyanis se busz, se vonat nem jár a környéken, tudtuk meg a helyiektől. A minivan sofőrje egy jópofa raszta fazon volt, útitársaink pedig szintén a határig igyekvő helyiek. A közel egy órás úton reggae zene szórakoztatott minket. És milyen kicsi a világ… az autó szélvédőjén ismerős matricát pillantottam meg, mely arról tanúskodott, hogy korábban ezzel az autóval utazhatott a Kondor-Túra Társaság egyik kalandora. A sofőr elég furán nézett rám, mikor a határátkelőnél kiszállva az autón lévő matricát kezdtem fotózni.

A botswan oldalnak szakadó esőben, sárban, fejenként közel 25 kg poggyásszal (amely az elindulás óta jól meghízott) gyalog vágtunk neki. A szervezetlenség ellenére hamar segítőink akadtak, egy fehér afrikai család szerencsére épp Kasane-ba tartott vásárolni, így elvittek magukkal a következő három napra otthont adó szállásunkig. A kapun átlépve egy gyönyörű kert látványa tárult elénk, Trish, a tulajdonos, és egy óriási berni pásztor robogott felénk, hogy üdvözöljön minket. A házban bor, házi süti, illatos ágynemű és törölközők várták a megpihenni vágyókat. Minden várakozásunkat felülmúlta ez a lakosztály.

Az itt eltöltött három nap alatt tökéletesen kipihentük magunkat, sétáltunk a városkában, esténként a teraszon vacsoráztunk. Egyik hajnalban szárazföldi szafari túrán vettünk részt, délután pedig a lemenő nap fényében csónakból csodálhattuk a természetet, a folyóhoz látogató állatsereget. A motorcsónak igen kommunikatív vezetőjétől megtudtuk, hogy a helyiek megeszik a vízi liliomot, a turistáknak pedig csodás nyakláncot készítenek belőle, így mi is kaptunk egyet-egyet. Azt mondták rólunk a helyiek, hogy kivételesen szerencsések vagyunk, ugyanis elsőre - elefánt, bölény, zsiráf, impala, majom, víziló, „timon”, „pumba” és milliónyi színes madár mellett – hiénával, és oroszlánnal is találkoztunk a Chobe-nál.

A szerencsés fordulat, melynek köszönhetően három nőstény oroszlán keresztezte utunkat, csak a túra legvégén következett be. Fantasztikus élmény volt pár méterről szemezni a hatalmas, tekintélyt parancsoló oroszlánokkal, illetve a csónakunk körül felbukkanó vízilovak körében a napnyugtában gyönyörködni.

A Chobe, Botswana északi részén fekvő, Afrika egyik legsűrűbb vadon élő állatállományának otthont adó Nemzeti Park. Méretét tekintve az ország harmadik legnagyobb nemzeti parkja, állatvilágát tekintve a legváltozatosabb. A park területén nincsenek kiépített utak, a közlekedés terepre alkalmas járművekkel, szervezett módon történik.

Érdemes minél több irodában – sőt szállásokon is - érdeklődni a programokról, alkudni ér, sőt kötelező. A hajótúránkat a szálláson dolgozó szakácsnő közbenjárásával szerveztük le. Itt különösen igaz, hogy mindenki ismer egy taxist, egy motorcsónak vezetőt, egy sofőrt, vagy bárkit, akire épp szükség van. Botswana biztonságos ország, így nyugodtan szervezhetjük iroda nélkül, magunknak a programokat.

Még egy hasznos információ. Mivel folyópartról van szó, naplemente után rengeteg a szúnyog – főleg az esős évszakban –, tehát mindenképp vigyünk magunkkal védőfelszerelést (spray, elektromos riasztó, szúnyogháló – ha nincs a szálláson). Nekünk kétféle erős szúnyogriasztó spray és az ágy fölé szerelt szúnyogháló ellenére is sikerült beszereznünk jó néhány csípést, úgyhogy megállapítottuk, érdemes volt szedni a maláriaellenes gyógyszert is.

Kasane-ből Air Botswana járattal Maun-ba repültünk, hogy busmanokkal is találkozhassunk. A Maun-ban eltöltött négy nap alatt inkább voltunk szállás értékelő kritikusok, mint élményeket halmozó turisták, sajnos. Hiába utaztunk 300 km-t oda-vissza Ghanzi városáig. Az esős évszak miatt, a Kalahári szélén lakó busmanok beljebb húzódtak a sivatagba, a hozzájuk vezető földutak még a terepjáróknak is feladják a leckét, nemhogy a bérelt VW Polo-nak. Számtalan úton próbáltunk közelebb jutni a területhez, életben tartva a reményt, hogy találkozhatunk velük, de komoly kihívást jelentett minden egyes megtett méter. Többször beleragadtunk a sárba, így kövekkel, ágakkal töltöttük a mély mocsaras árkokat, hogy ne maradjunk étlen-szomjan a hőségben a senki-földjén. Szerencsére sikerült megmenekülni a sár fogsásából, és szomorúan visszafordultunk, újra Maun felé vettük az irányt. Az országúton óvatosan kell közlekedni a bal oldali közlekedés, a mély kátyúk, valamint az úton keresztbe közlekedő állatok miatt.

Maun-i tartózkodásunk alatt nem egyszer óriáspókok űztek ki minket szállásunkról, illetve az egyik éjszaka a szoba tetőterében valami hatalmas macskaszerűség vadászatát hallgattuk végig, amíg teli gyomorral aludni nem tért. Kifejezetten félelmetes volt, attól tartottunk, hogy ránk szakad a plafon, úgyhogy nem aludtunk valami mélyen. A szállásadók az ilyen jellegű nem várt „találkozásainkat” elintézték annyival, hogy „ez az afrikai szavanna”. Egy idő után nem is vártunk mást, örültünk, ha volt langyosnál melegebb víz és áram, az internetet elérést már luxusnak tekintettük, így a szomszédos előkelő szálloda kertjébe jártunk át hírt adni magunkról, valamint leszervezni a következő napok programját, szállásait.

Összefoglalva azt tapasztaltuk Botswana-ban, hogy az ott élő emberek nagyon kedvesek, segítőkészek és alázatosak, szinte kivétel nélkül. Ha kérdeztünk, vagy kerestünk valamit, azonnal segítettek, ha ők nem tudták nekiláttak a lázas telefonálgatásnak egészen addig, amíg nem találtak valakit, aki tudja a megoldást. Térképeket rajzoltak, hogy biztosan eljussunk oda, ahova szeretnénk. Engedték, hogy használjuk telefonjukat internetezésre, ha valamit sürgősen el kellett intéznünk (pl. repülőjegy vásárlás). Tapasztaltunk olyan kedves gesztust is, hogy az óriás pókoktól kiűzött szobánk helyett a szállás tulajdonosai felajánlották saját hálószobájukat és fürdőjüket éjszakára, ahelyett, hogy hagyták volna, hogy a bérelt autóban aludjunk. A házuk belülről pedig lélegzetállító volt, bármelyik európai fővárosban megállná a helyét…

A negyedik tehetetlen nap után elhatároztuk, hogy túránkat a Dél-afrikai Köztársaságban folytatjuk tovább. Annak érdekében, hogy minél hamarabb elhagyhassuk Maun-t, Gaborone-ba, a botswan fővárosba repültünk. Az Air Botswana-nál minden napos eset, hogy a járatok késnek, vagy törlik őket. Így Maun-tól mi is nehezen szabadultunk, a Maun-Gaborone járat, melyre jegyet vettünk egy fél nappal később ugyan, de legalább elindult.

Megérkezve a gaboronei reptérre, szállás, autó és internet hiányában érdeklődni kezdtünk a reptéri irodáknál. Javaslat mindenre volt, de hozzá szép magas árak is. A „véletlen szerencse” megint közbeszólt, az egyik elegáns hotel sofőrje, akinek nem érkezett a reptérre vendége, felajánlotta, hogy kicsit olcsóbban, mint a transzfer elvisz minket a szállásra. No igen, de szállásfoglalásunk sem volt, így azt is a segítségével kerestünk. Harmadik próbálkozásra sikerült találni egy olyan helyet, ahol volt szabad szoba és az ára is egészen rendben volt, így maradtunk, sofőrünket pedig végre kifizethettük és elengedtük. Egy rövid éjszaka után hét órás buszút következett Pretoria-ig.

A dél-afrikai fővárosba tartó hosszú úton megismerkedtünk Keith-el, a fehér afrikai fiúval (Botswana-ból származik, de évek óta Pretoriában él), aki a következő napokban segítségünkre volt mindenben, az autóbérléstől a szállásig, és a programszervezésig. Javasolt néhány látogatásra érdemes helyet, valamint a barátaival együtt bulizni is elvittek minket egy igazi africaans szórakozóhelyre. Kellemes társaság voltak, a helyi táncra is próbáltak megtanítani minket, és mi kifejezetten élveztük a csetlést-botlást, ugyanis a ’sokkie’ egy nagyon gyors, forgásokkal tűzdelt páros tánc.

A Dél-Afrikában eltöltött néhány nap alatt bérelt autóval bejártunk Gauteng tartományt, vadrezervátumok után kutatva. Elautóztunk a Brits település melletti Ukutula Lion Parkba ahol 8-10 hetes, illetve kicsit nagyobb 6 hónapos oroszlánokkal játszhattunk, valamint a hartbeespoort-i Babybush Monkey Senctuary-ba.

Megnéztük az olaszországi Como-hoz hasonlító Hartbeespoort Dam-ot, a partján elhelyezkedő magán villákkal, vitorlásokkal.

Benéztünk az „African craft makert”-be – egy óriási afrikai kézműves piacra – vásárolni újabb afrikai portékákat. A piacon az eladókkal történő kommunikáció és alkudozás nem volt zökkenőmentes, sokkal rámenősebbek, mint a szervezetlen körülmények között (pl. „robotoknál”= forgalomirányító jelzőlámpáknál) áruló társaik. Érdemesebb nyitott szemmel járni, és kisebb standokon, vagy az út mentén vásárolni. Mi is így tettünk szert néhány kézműves fa tárgyra, az egyik piros lámpánál várakozva.

Az utolsó napok egyikén vidámparkozni mentünk Gold Reef City-be, ahol kipróbáltuk a leghajmeresztőbb játékokat. Az első körben az Anaconda-n közel fél órát töltöttünk a magasban, ugyanis valami elromlott a szerkezetben, de az utána következő élményért megérte, ellenben a Tower of Terrort csak erős idegzetűeknek ajánljuk.

Egyébiránt Gold Reef City-ben megismerkedhetünk az arany bányászat történelmével, lemehetünk egy bányába közel 200 méterig, valamint 4D-s moziba is beülhetünk. Egész napos kikapcsolódást, szórakozást nyújt az odalátogatóknak. Mi egyetértettünk abban, hogy érdemesebb hétköznap menni, mert akkor nincsenek kígyózó sorok a hullámvasutak előtt.

Dél-Afrika közbiztonságáról fontos tudni, hogy napjaink egyik legveszélyesebb országa, ahol nagyon magas a rablások, erőszakos bűncselekmények száma. Keith – az újdonsült barátunk – rengeteg hasznos információval látott el minket. Megtudtuk tőle, • hogy melyik kerületekbe ne menjünk be nappal sem, • hogy ha valaki szóba elegyedik velük, és segítséget akar nyújtani, legyünk óvatosak • hogy sötétedés után a piros jelzőlámpánál nem szabad megállni, hanem körültekintve tovább kell haladni, mert sok az álló autók iránt elkövetett fegyveres rablás, • hogy az autó ablakait kb. 2 cm-re le kell húzni, mert akkora résen még nem fér be egy kéz, de nehezebb beütni az ablakot, • hogy amikor a GPS-t leszereljük a szélvédőről, akkor az üvegről töröljük le a gumi által hagyott nyomot, különben nagyobb eséllyel törik fel az autót… stb. Dél-Afrikára érdemes alaposan felkészülni!

A dél-afrikai köztársaságban eltöltött pár nap hamar eltelt, az irányt hazafelé kellett vennünk. Visszabuszoztunk Gaborone-ba, hogy onnan Harare-be, a zimbabwei fővárosba repüljünk, onnan Johannesburgba, majd Amsterdamba, és tovább Budapestre. Természetesen, mint korábban szinte minden afrikai járattal, a hazautunk első szakaszával is probléma adódott az indulás napján. A reptéren szembesültünk vele, hogy a Harare-ba tartó járatunkat törölték, csak nem tudtak értesíteni minket, mert a magyar mobiltelefonok Botswana-ban nem működnek! Némi kétségbeesés után, az élet – illetve az Air Botswana képviselője, T.J. – megint megoldotta a problémát, mint az úton mindig. A törölt járatra szóló jegyünket átcserélték egy Gaborone – Johannesburg irányra, és leszervezték a KLM-mel, hogy ott szállhassunk fel az Európába tartó gépre. Így két repülési szakaszból egy lett, fűszerezve terminálokban eltöltött rengeteg idővel, de mi nem bántuk.

A várakozással eltöltött órákban volt időnk kicsit lelassítani a pörgős, programokkal zsúfolt napok után, és végiggondolni, hogy mit is „kaptunk” az afrikai kontinenstől. A meghatározó élményeken túl, egy olyan életszemléletet, ami reményeink szerint az itthoni mindennapokra is rányomja bélyegét. Meglátni az igazán fontos dolgokat és tudni elengedni a lényegteleneket, örülni az élet apró örömeinek is, és figyelni a körülöttünk lévőkre. Mi is hálával tartozunk, azoknak a kint megismert nagylelkű és segítőkész embereknek, akik utunk során mindig jókor, jó helyen voltak, kalauzoltak, irányítottak, segítettek minket, ha elakadtunk. Megmutatták magukat, történelmüket és országaikat. Köszönettel tartozunk nekik (a teljesség igénye nélkül): Isaac Muchatibaya, Keith Morris, Mike, T.J., Trish, Mpho, Bondi, Tumi, David, Chilli, Thaho és a Többiek.

Gyurgyó két évvel ez előtti képes beszámolóját itt találjátok: http://kondortura.hu/hu/botswana_2012_c16/botswana_2012_p5




Copyright Kondor Túra Társaság 2019 - Minden jog fenntartva.