El Camino 2013/10, ,,Nem hiszek a boszorkányokban, de biztos, hogy léteznek…”

El Camino 2013/10, ,,Nem hiszek a boszorkányokban, de biztos, hogy léteznek…”

Tizenhatodik nap: 200-159 Cacabelos-Lineros 41 km Akárhogy is, de nem sikerült teljesen kipihennem magam, talán emiatt nem igazán volt kedvem gyalogolni. A táj továbbra is gyönyörű volt, de a fáradtságom miatt nemigen élveztem, sokszor megálltam pihenni.

Stephen Walker Etióp, 2013-06-10


Tizenhatodik nap: 200-159 Cacabelos-Lineros 41 km

Akárhogy is, de nem sikerült teljesen kipihennem magam, talán emiatt nem igazán volt kedvem gyalogolni. A táj továbbra is gyönyörű volt, de a fáradtságom miatt nemigen élveztem, sokszor megálltam pihenni.

Villafrancánál két lehetőségem volt, vagy a könnyebb utat folytatom, vagy a nehezebb Camino Dúrót. Persze pár kilométer után ismét csatlakozik ez a két ág. Úgy döntöttem jöhet a Camino Dúró. Nem bántam meg, pedig még a sapkámat is elhagytam, ezért mehettem vissza keresni. Mire végre felértem, végképp erőt vett rajtam a fáradság. Egy gesztenye ligetben lefeküdtem a patak szélen. Úgy elnyomott a buzgóság, hogy csak délután 4 kor ébredtem fel. Ezután már kipihenten folytattam az utat. Nem sokkal később találkoztam egy magyar lánnyal, aki magyar dalokat énekelt. Kiderült róla, hogy ő is futó, de nem terep, hanem ultramaratonista, talán emiatt is nagyon nehezen bírta a Caminót. Elbúcsúztam és folytattam az utat.

Estefelé találkoztam egy Erik nevű francia zarándokkal, akivel azután még sokszor összefutottam. Erik matek szakos egyetemista, és Lyon-ból kezdett el gyalogolni vallási indíttatásból. Rengeteget beszélgettünk, mivel nagyon sok mindenben megegyezett a gondolkodásunk. Egyszer csak Erik elköszönt, hogy most itt marad és bemegy egy templomba, úgy döntöttem, én is vele tartok. Nem ez volt az első alkalom, hogy a Camino alatt beültem egy-egy templomba. Valamiért nagyon megkedveltem ezt a csendes közeget. Csak ketten voltunk bent, Erik hangosan imádkozott. Persze franciául, így nem értettem semmit, de a dallamos imája, fantasztikus hangulatot teremtett, és a gondolataim, elszálltak más vidékekre. A zarándoklásról gondolkoztam, a régi zarándoklatokról. Milyen sok ember végigjárta ezt az útvonalat a sötét középkorban például, és akkoriban ám nem voltak modern szállások internettel, és jól felszerelt boltok. Akkoriban ettek, ha kaptak, aludtak ott ahol rájuk szállt a sötétség. És mégis elindultak, és általában célba is értek Santiagoban. Mi már kismiskák vagyunk hozzájuk képest. Mára bárki, korosztálytól, és edzettségtől függetlenül elindulhat, és része lehet ennek a csodának. Utazási irodák tömkelege épül már a Caminóra. Buszokat indítanak, amelyek minden este ott várják a szálláson a modern zarándokokat, akik így nincsenek rászorulva, hogy a hátukon cipeljék a hónapnyi felszerelést. Véleményem szerint, már így is sokat vesztett a varázsából ez az ősrégi út, de mivel a spanyolok minél több zarándokot akarnak, ezért a szállások, a jelzések, az éttermek, egyre modernebbek, ami a Caminó „fellágyulását” okozza. Némi párhuzam vonható a pamplónai San Ferminnel, amit már taglaltam korábban. De hát hiába, mint minden nemzet, a spanyolok is hasznot akarnak látni a történelmükből, a hagyományaikból.

Miután Erik végzett, és én is kielmélkedtem magam, nem akart tovább menni, de én elindultam ma sokadjára, hisz a délutáni szundikálásomnak hála nem voltam fáradt. Elhagyva O Cebreitót, én is megálltam végre, és kerestem egy hatalmas szénabálát egy völgy oldalában. Gyűjtöttem némi szénát és rettentő kényelmes ágyikót varázsoltam magamnak. Úgy éreztem magam miközben feküdtem, és néztem a szemem elé táruló hegyeket, mintha egy igazi világcsavargó lennék, akinek se istene se hazája. Egy kicsit vágyok erre az életre, de egyelőre a józan ész visszatart, hiszen van hova hazamennem ahol már biztosan nagyon várnak és hát most vettek fel egyetemre, van lehetőségem tanulni, és szép karriert befutni az életben, Ekkor ismét eszembe ötlött a halász és a turista esete…

Tizenhetedik nap: 159-116 Lineros-Sarria 43 km

Az arcomba permetező eső ébresztett, épp mikor jött fel a nap a hegyek között. Meglehetősen hideg volt a hajnal, de azt a hangulatot, amit aznap reggel éreztem, sosem fogom elfelejteni. Az egész táj ködbe burkolózott, és vörösen izzott a hegyek teteje. Még életembe nem volt részem ilyen mesebeli hajnalban. Sokáig ültem a szalma között, de nem akartam teljesen elázni ezért hát fogtam a motyóm és újra útra keltem.

Miután átugrottam a tipikus galíciai kőfalon, ami elválasztotta a rétet az úttól, szembetalálkoztam két tehénnel és egy barátságos bácsival. Aki miután meglátott, eszébe se jutott, hogy rám förmedjen, hanem odajött és Buen Caminót kívánt, majd kézfogásnál adott egy cukorkát is. Annyira meghatódtam, hogy nem is tudtam mit mondjak neki, ezért megöleltem, és csekély spanyol tudásommal köszönetet mondtam neki. Miután elengedtem most a bácsi ölelt meg, aztán fogta a botját és tovább terelte a teheneket. Én is elindultam, a bácsi rám kiáltott és dobott még egy cukorkát. Teljesen magával ragadott ez az élmény, és csak a szokásos reggeli kávém rántott vissza a valóságba. A köd szinte egész nap, sőt szinte egész galíciai tartózkodásom alatt hű társam maradt.

Nem sokkal reggeli után ismét találkoztam Erikkel akivel ismét együtt gyalogoltam, de ő megállt Samosban, ami gyönyörű helyen terült el a völgy ölében. Volt ott egy hatalmas, kolostor, ahol Erik is megszállt, én is majdnem ott maradtam, de még volt kedvem gyalogolni.

A táj, a gyaloglás, az egész atmoszféra lenyűgöző volt. Egymást váltották a kisebbnél kisebb falvak. Mintha megállt volna az élet ezeken a helyeken. Az utak, a házak, mintha nem is a 21. században lennék. És az egészet megfűszerezte a tehéntrágya, és a szelídgesztenye virágának émelyítő szagkombinációja. Egy ilyen vidéken el tudnám képzelni az életem. Az egész olyan zöld, és üde volt. Ez a vidék Spanyolország utolsó ködbe burkolózott vidéke, nagyon nagy a szegénység, és mai napig nagy a tudatlanság. Mintha csak Jancsi és Juliska történetébe, a vasorrú bába erdejébe tévedtem volna. Van egy mendemonda errefelé, miszerint ha megkérdezünk egy Galíciait, hogy hisz-e a boszorkányokban, ő bizton ezt válaszolja ,,Nem hiszek a boszorkányokban, de biztos, hogy léteznek…”

Miközben merengőn vándoroltam szinte teljesen egyedül ezeken a helyeken mintha megállt volna az idő, és az évek múlását csak az évszakok váltakozásából lehetne érzékelni. A falvakban a házak mind-mind kőből épültek, és még a cserép helyett is kő pala volt a tetejükön. Láttam egy-egy dolgozó férfit és asszonyt, és bizony a papa nem benzines fűkaszával nyírta a füvet, hanem kézi kaszával, vagy épp a mama kézzel fejte a tehenet. Imádtam ezeket a falvakat és igazán sajnáltam, mikor kiértem a hegyek közül és ismét sütött felettem a nap. Végül kora délelőtt megérkeztem Sáriába, és miután elfoglaltam az ágyam egy barátságos kis albergue-ban, szétnéztem a városban. Ismét ettem egy zarándok menüt, ami most is kevésnek bizonyult, egyedül az üveg bor érte meg a pénzt. Eztán még sokat gondolkoztam a reggeli bácsin, és a mai szakaszon tett gyaloglásomon, és arra jutottam, hogy ide még vissza kell jönnöm, és több időt el kell töltenem a hegyek között.





Copyright Kondor Túra Társaság 2024 - Minden jog fenntartva.