Néha nehéz a címadás, főleg ha már az érintett témában fogalmazódtak meg gondolatok, született írás Albániáról. Ebben az esetben az objektív szemlélő, a Motozin főszerkesztője, Áprili Zoli adta az ötletet, ezzel megkönnyítve a dolgom. Én, a sztori egyik szereplője kevésbé láttam vadnak a történteket, hiszen számomra, ha nem is mindennapi kalandot éltünk át, de a hasonló túrák már-már az életformámmá váltak az eltelt években.

Ez az utazás kifejezetten „belső körös”, egyfajta csapatépítő tréningként képzeltem el a kezdetektől fogva. A Condor Riders tagjaival, bár végül csak ketten vághattunk neki az útnak Mátéval.

A többiek nem tudták beilleszteni a naptárukba sajnos az időpontot, de hát ez a hirtelen ötletek velejárója. Volt egy harmadik társunk is az első napon, de a motorja sajnos feladta a küzdelmet az országhatárnál, így kénytelenek voltunk sorsára hagyni.

Tehát Mátéval ketten indultunk. Az első napon szerettük volna elérni Albániát, de legalább Ohridot. Azonban a technikai megállók miatt veszítettünk némi időt, ezért csak Szkopjéig értünk le az első napon.

A távolság leküzdésének legpraktikusabb módja az autópályázás volt. Utálatos dolog számomra, de szükséges néha. A szerb szakasz volt a leghosszabb, cirka 600 km, ami nem sok élményt adott, viszont Nis után is készen van a pálya, egész Szkopjéig csak a menetszél, és Belgrádnál némi eső állt az utunkba. Pár perc alatt szarrá áztam, de a menetszél egy óra alatt megszárított. Nyitott sisakban voltam, néha fájt is az akupunktúra, és jó, hogy nem volt kedvem mosolyogni, mert az eső a fogzománcomat is leverte volna. Viszont menet közben lehet folyadékot pótolni, az esővíz tiszta, kivéve, ha az előtted haladó kamion veri fel az útról.

A szerb autópálya tele volt újnémetekkel, de rengeteg osztrák, és svájci rendszámú autó is igyekezett dél felé. Túlnyomórészt hazalátogató, nyaraló nyugati munkavállalókkal (elsősorban törökökkel), családostul. Nis-től a szuper új pályaszakaszon még a táj is szép volt, aztán a Macedón határtól a nap is kisütött. Nagyon illett a helyzethez a határon a napocskás nemzeti lobogójuk.

A pályákon kapus rendszer üzemel, ha csak átutazóban vagy, legpraktikusabb a bankkártyás fizetési mód. Nem kell kínlódni az apróval, van ahol az euróból helyi pénzt adnak visszajáróként, és a kapuk között sem egységes az euró change rate furcsa módon. Sokat nem tudsz bukni rajta, de mennyivel egyszerűbb egy érintőkártyás fizetési mód, főleg motoron ülve… Fizettünk egyszerre is a két motorért, így még gyorsabban ment az átkelés.

Augusztus lévén természetesen a határátkelőhelyeken, és a fizető kapuknál is óriási autósorok álltak. Nem épp stresszmentes kivárni több órát egy-egy határon, és/vagy fizetőkapunál egy vakációnak, ugye? A fizetési procedúra kb a fele az útlevélkezelésnek (ami alap esetben gyors), de ilyen tömegek esetén az a kicsi sokra megy… De számunkra ez csak egy érdekes megfigyelés volt, motorral nem volt akadály egyik sem. Némi találékonyságot és határozottságot igényelt egyes esetekben a sorok között előre gurulni, de általában jellemző, hogy az autósok nem problémáznak ezen. Néha pedig a határőr hívja előre a motorosokat. Eléggé elfáradtunk a nap végére, Máté még tehenet is hallucinált a pályán.

Itt egy hostelt kerestem az egyik telefonos navigációs applikáció POI választékából (offline OSM). Ez olyan, mint egy hajléktalanszálló, csak fizetni kell. Dormitoriban aludtunk, emeletes ágyas szobában, diákokkal együtt. Ez volt a legolcsóbb lehetőség, az Észak-Macedón főváros sem olyan, mint például 10 éve, rengeteget fejlődött, talán megérne egy külön mesét is. Modern városközpont, nyüzsgő élet a belvárosban, és a Balkánra jellemzően nem csak turisták, hanem a helyiek is részei ennek a színes esti kavalkádnak. A hostelban csak helyi pénzt fogadtak el, ezért el kellett sétálnunk egy ATM-hez, mivel szombat este lévén nem találtunk nyitva pénzváltót. Egyúttal elintéztük a szükséges dolgok bevásárlását is (sör). Éhségünket egy Burger Kingben csillapítottuk, és bár a gyorséttermek nem épp a kedvenceim, de élményszámba ment. A kínálat teljesen más, mint az itthon megszokott, kebabot ettünk, és nagyon ízlett!

A hostel tökéletes választás egy éjszaka eltöltésére, szinte ki sem kell csomagolni, törölközőnek megteszi a lepedő is (reggel fürdesz). Mivel tényleg nem csomagoltam ki a tisztasági csomagomat, így a vizesblokkban való kézmosó szappan is megfelelt a zuhanyzáshoz. Kicsit más illatom lett, de működik a módszer. Talán a mosogatószer is beválna… Kicsit ősemberek voltunk a csatafelszerelésünkben és a csomagjainkkal, nem nagyon illettünk a társaságba. Mondjuk Máté azt mondta, hogy én amúgy is inkább ősember vagyok, nem a kontraszt teszi.

A felszerelésemet kicsit upgradeltem, első alkalommal vittem magammal kempingasztalt (kicsit), és kis széket is. Mint ahogyan bebizonyosodott, nagyon jó ötlet volt, ezek a kiegészítők a vadonban még tovább fokozzák az „én vagyok az élet császára” érzést. Az asztalkának nevet is adtam, mi mást: terülj, terülj asztalkám… A motorom csomagtartó platniján ideális helye volt. Mondják egyesek, hogy a kaland önmagunk szívatása néha (és ez igaz is), és kilépegetünk a komfortzónánkból, hogy keményebbnek érezzük magunkat, de tulajdonképpen pont a megteremthető komfortról szól még a vadkempingezés is. Érdekes téma.

Csomagoltam paprika spray-t a kutyák ellen, és persze már elmaradhatatlan a pecabot is, hiszen Albánia kiváló horgász terep. (Ha érdekel egy pecatúra, keress meg!)

Mátéval megosztottam ismereteimet Macedóniával kapcsolatban, és örömmel állapíthattam meg, hogy a megszokott 70% helyett 100%-ig befogadó, és érdeklődő volt a témát illetően. Illetve később is az út során. Néha hervasztó olyanokkal utazni, akiket csak felületesen érdekelnek a dolgok, ha nincs meg a közös attitűd a túrákon résztvevőkkel, bizony kompromisszumot kell kötnöm magamban. Nem ezek a kompromisszumos utazások a kedvenceim.

Említettem a felszerelésem kiegészítését. Egy újabb eszközt, egy hangrögzítőt is hoztam magammal ezúttal, amely óriási segítségemre volt abban, hogy az emlékek ne fakuljanak meg. Egy Olymus VP-10 diktafon volt a segítségemre ebben. Végre szó szerint tollba mondhattam a memoárjaimat…

A képeket pedig a legújabb TG6 (szintén Olympus) kalandálló kompaktjával készítettem végig az út során. 8 éve használom, tesztelem a TG sorozatot, minden alkalommal megbízható és tökéletes társak voltak minden körülmények között. Máté csupán a mobiljára bízta a képrögzítést (is), azért a végén jól látszanak a minőségbeli különbségek… A mobillal való fényképezés még mindig nem tudja azt, amit egy professzionális kamera, sokkal szűkebbek a lehetőségek.

Szkopjéból már hamar átértünk kalandozásunk igazi helyszínére, csupán Ohridban álltunk meg egy kávézóra a tó partján. Ezt az élményt általában nem hagyom ki, ha erre járok. Üldögélés közben odajött egy napszemüveg árus, akinek jeleztük, hogy nem kívánunk élni a lehetőséggel. Erre megkérdezte, honnan jöttünk. Amikor meghallotta a választ, csak annyit mondott úúúú, és tovább állt… A kávézóban Máté megpróbálta elsütni az euro 5 centeseit, de nem jött be a csel, végül papír pénzzel fizettünk.

A határátlépéskor a kilépő oldalon kicsit határozottabban tolakodtam, aztán a határőr kiszólított bennünket. Először azt hittem büntiből küldött a gyalogos átkelő ablakhoz bennünket, de ez nem valószínű, hiszen nem tudhatta, hogy az előttünk álló két csaj összesen egy tucatnyi útlevelet kezeltet. Tehát csak segíteni akart, csak épp nem jól sült el, mert így tovább tartott a kilépésünk.

Némi bemelegítő burkolatmentes szakasz után az SH71 új aszfaltján csavartuk a gázt az első táborhelyünk felé. Mivel szinte hazajárok Albániába, csak beraktam a meglévő albániai SIM kártyámat, és tényleg csak egészségre és térerőre volt szükségünk a továbbiakban.

Rázós volt a kezdő szakasz, Máté csomagjait kicsit át kellett variálni. A V-strom nem egy offroadra tervezett gép, kezdett látszani a paripák közötti különbség. Aztán az SH71 "új" szerpentinjén kipihenhettük magunkat. Ez egy kevesek által ismert és járt panoráma út.