English
Aznap este Korzikán terveztem az alvást. Kicsit el is számoltam magam, Santa Teresa Gallurából mire átért a komp, már nem sok időm maradt sötétedésig. Azért nem kapkodtam, volt miért megállni, a táj gyönyörű volt, és a sziget ezen részén a forgalom is gyenge. Rám is sötétedett, és végre beállíthattam a fényszórómat, pontosabban kénytelen voltam, mivel a fák koronájába világított. Az erdőkben elég hűvös lett napnyugta után, a fogvacogás nem volt összhangban a rágógumi rágásom ritmusával, ez nagyon zavaró tud lenni. Sötétben már nem volt a kedvem sem olyan virágos.
Végre találtam egy kempinget Zonza előtt a rengetegben. Igaz, hogy recepció már nem volt, de sikerült betolni a kaput, és lesátraztam. Senki nem szólt rám, reggel távozáskor fizettem, ez így természetes. Vizesblokk volt, de semmi egyéb, a recepció is csak egy bódéban. Ez egy kisebb erdei kemping volt a sűrű fenyőerdő közepén, idilli hely túrázóknak, hátizsákosoknak. És nekem is.
Franciaország igen jó üzletet csinált, amikor megvásárolta a szigetet a Genovai Köztársaságtól. Nem sokkal Napóleon születése előtt ütötték nyélbe az üzletet, így a telekhez járt a kis káplár (le petit caporal), a későbbi császár is, aki ifjú korában harcos korzikai hazafiként még elég franciaellenes volt… Aztán dinasztiát alapított, és tönkreverte az európai uralkodók hadseregeit, felgyújtotta Moszkvát, még a pápát is lesittelte. Némileg árnyalja a képet, hogy a történelem addigi legnagyobb véráldozataival jártak ezek a háborúk. Oroszországból pl. a Grand Armée hírmondói tértek haza, szinte az egész hadsereg ( több mint 450 ezer ember) megsemmisült. Az viszont mindenképp elismerésre méltó, hogy Bonaparte több mint 60 csatában vett részt személyesen, többen, mint Nagy Sándor, Hannibál és Julius Ceasar.
Korzika ideális motoros célpont, erről ismét meggyőződhettem, de pár nap kevés, legalább egy hetet érdemes a felfedezésére szánni. Ennyi idő alatt bebarangolhatjuk az egész szigetet. Ha szeretnél még többet olvasni, lapozz ide: Korzika a korzikaiaké (képre kattintva)
Még egy éjszakát terveztem itt tölteni, de egy félreesőbb helyen. Igyekeztem inkább a kisebb utakon haladni, a fő útvonalakon sok az autó, és a motor is, ezt már tapasztalatból tudtam. És akkor elhagytam a Db killert. Ez a kipufogóba szerelt hangtompítót jelenti. Nem kis fejtörést okozott, nélküle a motor hangja olyan volt, mintha Brigi egy géppuskafészekből lőné a mögöttünk levőket, vagy petárdákat dobálna (nem tud ilyet, mert kutya). 25 km-t mentem vissza, hátha megtalálom, azt hittem, van esélyem, végül is egy 25 cm-es vascső elég nagydarab. Nem lett meg. Aggódtam, hogy a kutya megsüketül mire hazaérünk, na és a zsaruk miatt is. Az egy henger hangja alacsony fordulaton (pont ahol nem kéne, hogy hangos legyen, pl városokban) volt kellemetlen, pörgetve a motort nem is volt vészes. Na de a mostani vérzivataros időkben kibírtam volna röhögés nélkül, ha egy lakott településen hasra vetik magukat a járókelők ijedtükben, netán még „vissza is lőnek” rám a rendőrök.
Nem volt mese, menni kellett, gondoltam, majdcsak lesz valahogy. Beértünk egy szurdokvölgybe, ami annyira klassz volt, hogy leesett az állam is. Keskeny, jó minőségű aszfaltcsík vezetett a szakadék szélén a sziklafalak alatt, rövid egyenesekkel. Az út mentén mindenhol találkoztam a helyi macsóság egyik kifejező motívumával, a golyók vagy sörétek által kilyuggatott közlekedési táblákkal. Csöpi szerint Amerika feeling a „Minden táblába belelövök egyet bazdmeg!”, de csak azért, mert nem járt itt, vagy Szardínián. A vidéki utak mentén az a ritkább, ha egy tábla nincs átlőve.
Nem volt okom sietni, de egy folyóvölgyben a keskeny, kanyargós úton olyan jó tempót mentem, hogy fotózni sem akartam megállni. Másnap úgyis ugyanerre terveztem visszajönni. Talán néhány sziklácska lepottyant a motor hangjától, de az mind mögénk esett. Aztán kiértünk a szurdokból, megérkeztünk Calacucciába. Itt a helyi hotelben lehet becsekkolni a kempingbe, ami pár száz méterre van onnan. Sok fiatal jár ide, sziklát mászni is alkalmas a környék. A portán csak franciául beszéltek, de megértettük egymást. Vágytam egy kis komfortra, úgyhogy megalkudtam egy lakókocsis szállásra aznap. Így kényelmesen tudtam feltölteni a lemerült akksijaimat is.
Másnap már időre mentem, el kellett érnem a délutáni kompot Bastiában. Reggel a kanyonba pont rossz szögben sütött be a nap, megbántam, hogy előző nap nem álltam meg fotózni. Vaffanculo, ahogy a művelt olasz mondaná Francia földön. Úgy taktikáztam, hogy nem Livornóba, hanem Genovába kompozok. Ez pár száz km-el rövidebb szárazföldön, viszont hosszabb és drágább vízi út. Innen már hazafelé igyekeztem, és a hazaút mindig sietős, előttem pedig még ott volt az Alpok (na jó, egy kis kerülő még belefért).
Folytatása következik!
