Nordkapp Expedíció 2018, 3. rész

Nordkapp Expedíció 2018, 3. rész

Pityu, 2019-03-30


Másnap el is értük Nordkappot, ahol is egy nagyon kellemes meglepetésben volt részünk: lehetett a látogatóközpont körül fekvő területen sátrazni, meglehetett az igazi „itt vagyok a legészakabbi szirten és eltöltök egy éjszakát” élmény is. Igaz, azt az elején mondták, hogy csak egy éjszakát lehet itt eltölteni és reggel időben jött is a „Hello, wake up, it’s time to leave.”, de összességében ezt nagyon barátságos gesztusnak éreztem.

Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy nem az a szirt nyúlik be legmélyebben Barents-tengerbe, amelyiken a látogatói centrum van, hanem egy attól kicsit nyugatabbra lévő másik nyúlvány, de erről később.

Megvolt a motorral beállás, sátorállítás, aztán elkezdtünk örülni magunknak és egymásnak, hogy az expedíció fele kész, itt vagyunk. Errefelé az egyik leginkább felkapott látványosság az éjféli nap megtekintése, amivel kapcsolatban szintén hatalmas szerencsénk volt. Még az idefelé vezető úton hallottunk olyan pletykákat, hogy Nordkappra legalább négyszer kell eljönni, hogy az ember egyszer megpillanthassa a napot, nekünk elsőre sikerült.

Az ilyen feleslegesen felfújt és ellelketlenített dolgokat egyébként nem annyira kedvelem, ez az itteni éjféli nap kérdése pedig ennek a kérdéskörnek az egyik tankönyvi példája. Busszal érkező turisták buszból ki, szikla szélére ki, tömeges visszaszámolás, majd ujjongás, tapsolás, 0:10-re üres volt az egész placc, mindenki vagy a szuvenírboltban rótta le „szükséges” áldozatot, vagy ment vissza a buszához. Én jobban szeretem ezeket a pillanatokat jobban megélni, hosszabb időt hagyva magamnak arra, hogy az ilyen nem mindennapi élményeket befogadjam, arról nem is beszélve, hogy ebben általában zavar, ha a körülöttem lévő egyéb emberek száma elér (egy egyébként nem túl nagy) számot. Mindezekből kifolyólag számomra az igazi élmény nagyjából 15 perccel éjfél után kezdődött és jó 25-30 percen át boldogan és elégedetten révedtem a végtelenbe. (Ha valaki kételkedne: az éjféli nap pontosan ugyanolyan vizuális élményt ad, mint a 15 perccel éjfél utáni, viszont az összkép a feljebb vázolt körülmények miatt sokkal pozitívabb volt a későbbi időpontban).

1 óra körülre elcsendesedett a környék, úgyhogy elkezdtünk intenzívebb kísérletezésbe fogni a meglévő italkészleteink minőségellenőrzésének területén. Romlott tételt nem találtunk, viszont kellő alapossággal lettek számba véve a készletek, úgyhogy 2:30 környékén, amikor a sátram felé vettem az irányt, egy élesebb szemű megfigyelő számára már meglett volna az esély arra, hogy párhuzamot találjon egy naposcsibe totyogása és az én haladási technikám között (nyilván a sziklás talaj miatt volt minden).

Az „éjszaka” nem telt nyugodtan, ugyanis hajnalban felébredtem arra, hogy nem tudok aludni. Sok minden miatt ébredtem már fel hajnalban a sátorban (általában ez az ok mondjuk a fázás - vizelési inger tengelyen helyezkedik el valahol), de arra, hogy mindjárt meggyulladok és kisüti a nap a szememet, arra még soha (és azóta sem). Már akkor is besütött a nap a sátorba, amikor aludni tértem, de ezt akkor még kellemes élményként könyveltem el és ebből kifolyólag be sem húztam a bejáratot, hanem kellemesen napfürdőzve merültem „örömittas” álmomba.

Reggeli képek a sátorból az út során:

Másnap Jussi elindult haza, mi pedig a korábban már említett tényleg legészakibb nyúlvány meghódítása felé fordítottuk a fejidomokat. Ide út nem vezet ki, a Nordkappra vezető főút mellett van egy parkoló, ahonnan egy ösvény indul, gyalogosan lehet eljutni Knivskjeloddenre, a sziget valóban legészakibb pontjára. Ez egy oda-vissza nagyjából 20 km-es túra, szóval kb. 6 órát érdemes számolni rá.

Ehhez a túrához kapcsolódik eddigi életem leghidegebb vízben történő és ebből kifolyólag leggyorsabb fürdése is. Megláttunk menet közben egy aranyos kis tavat, amibe az egyik oldalán még épp olvadt bele a júliusi hó utolsó pár négyzetmétere, gondoltuk is egyből, hogy akkor ebben ildomos lenne fürdeni egyet. A kezdeti lelkesedés és optimizmus addig tartott, amíg benne nem voltunk bokáig a vízben, viszont a kocka már el volt vetve, kismacskák nem leszünk, meg kell merítkezni. A bemerítkezésnek a fekvőtámaszos formáját választottuk végül, aztán sziszegve irány kifelé. kb. 23:30-ra el is értük a végpontot, és egy fél óra ücsörgés követően be is dobtuk a hátraarcot, ugyanis közben az időjárás rosszabbra fordulni látszott. Mire visszaértünk a motorokhoz már valóban szemerkélt valami, úgyhogy gyorsan felvarázsoltuk a sátrakat és szunya.

Ekkor még nem sejtettük, hogy ebből egy hosszabb kényszerpihenő lesz, ugyanis a következő 36 órából végül nagyjából 35-öt a sátrak belseje által jelentett viszonylagos melegben és szárazságban töltöttünk. Feltámadt a szél, a levegő lehűlt 5-6 fok környékére és a köd is leereszkedett, a látótávolság 5-10 méter között volt, úgyhogy nem akartuk megkockáztatni, hogy elindulunk. A rendelkezésre álló élettér ~2,5 négyzetméteres mivoltából kifolyólag ezek az órák sok izgalmat nem tartogattak, viszont az bizonyossá vált, hogy edzeni akár egy sátorban is lehet, fekvőtámaszokhoz, felülésekhez nem kell nagy hely.

Párszor picit tisztult az idő, ezeket az időréseket kihasználtuk arra, hogy főzzünk valamit, majd végül eljött az a pillanat is, hogy össze tudtunk pakolni és el tudtunk indulni. A hazautat az óceáni partvonalat követve Norvégiában terveztük, úgyhogy Alta felé indultunk, majd tettünk egy kitérőt Tromsø felé, ahol többek között a világ legészakibb sörfőzdéje(!) és planetáriuma is található. Egy tankoláson kívül megállás nem volt, csak átgurultunk a városon, valamint a Tromsøysundet-szoros felett található híres hídon.

A következő jelentős célpontunk a Lofoten szigetcsoport volt, ami egy igazi kis ékszeres doboz még Norvégián belül is. A Golf-áramlatnak köszönhetően az éghajlat sokkal melegebb, mint ami a fekvéséből következne (az 67. és 68. északi szélességi kör között, helyezkedik el, tehát még a sarkkörön túl), a déli szigeteken az átlaghőmérséklet egész évben nulla fok fölött van. Ebből kifolyólag egyrészt az állat- és növényvilág is igen gazdag, másrészt kedvelt turistacélpont, valamint a tengeri élővilág is nagyon gazdag. A helyiek fő foglalatossága a halászat, és a mai napig a hagyományos módon, hatalmas állványokon, a napon szárítják a kifogott tőkehalat.

Norvégia számomra minden porcikájában telitalálat volt, de ha ki kéne emelni egy részt az útból, mint non plus ultra, akkor az ez a rész lenne. A felkapottságából kifolyólag itt a sátorhelykereséssel bajban voltunk picit, mert bár találtunk egy nagyon takaros kis rétet, azon egy ad hoc fesztiválhoz hasonlóan annyi sátor állt már, hogy mi nem fértünk oda. Ez még hagyján is lett volna, de az ide befelé vezető út is úgy nézett ki, hogy ahol egy picit kiszélesedett az út, ott egyből autók parkoltak és a környező sziklákon ahol volt egy sátornyi legalább nagyjából vízszintes felület, ott már állt is egy sátor. Úgyhogy nem is szarakodtunk tovább, kerestünk két derékaljnyi helyet az út mellett a szilákon, hálózsák elő és ment is a horpasztás.

A szárazföldre komppal jutottunk vissza, másnap pedig eljött a pillanat, amikor ismét a sarkkörön innen találtuk magunkat. Trondheimtől délre találtunk egy nagyon szimpatikus tengerpartot, ami épp ideálisnak tűnt egy újabb bivakolásra. A tevékenység közben egyszer csak feltűnt, hogy tenger szintje egészen szemmel látható sebességgel emelkedik, azok a nyomok, amiket a motorok hagytak, amikor beálltunk velük, elkezdtek először közeledni a víz széléhez, majd gyorsan víz alá is kerültek. Gyorsan feljebb is költöztünk, de végül így is a lábunktól pár 10 centire tetőzött a dagály. Másnap kicsit utánanéztünk, és arra jutottunk, hogy pont sikerült beleválasztani abba a partszakaszba, ahol Norvégián belül az egyik legnagyobb, majdnem 3 méter az apály és a dagály vízszintje között.

Itt értünk el a túra utolsó hetéhez, Norvégián belül is már csak egy utolsó nagyobb állomást terveztünk, a Trollstigent, azaz a Trollok útját. Ez nem más, mint egy mesebeli szerpentin, aminek 11 hajtűkanyarján végighaladva elég rövid úton mintegy 850 méter szintkülönbséget lehet leküzdeni. A forgalom viszonylag nagy és az út keskeny, úgyhogy a csapatás élményére kicsi az esély, de felülről nagyon szép kilátás nyílik az egész völgyre, úgyhogy szintén kihagyhatatlan, ha erre jár az ember.

Egy éjszakát ennek a közelében is eltöltöttünk és ismét bebizonyosodott, hogy ehhez a vadkempingezős, nomád stílushoz a motorjaink ideálisak. Egy sáros, alig járható egy nyomos kis ösvényen jutottunk be egy nagyon hangulatos kis folyóparti pihenőhöz, olyan susnyán keresztül, hogy voltak részek, ahol gyalog kellett kicsit előre menni megnézni, hogy pár méterrel előttünk még az ösvény folytatása vár minket, vagy egy meglepi szakadék.

A továbbiakban haladósra fogtuk a figurát, még Svédországban töltöttünk el egy éjszakát egy erdei tisztás szélén, a következő napra pedig már Koppenhágában voltunk, ahol egy kint élő gimnáziumi ex-osztálytársammal volt megbeszélve, hogy belenézünk a koppenhágai éjszakai élet kaleidoszkópjába.




Copyright Kondor Túra Társaság 2019 - Minden jog fenntartva.