Nordkapp Expedíció 2018, 1. rész

Nordkapp Expedíció 2018, 1. rész

Pityu, 2019-03-30


Az expedíció kifejezés láttán talán sokak arcán felsejlik az indokolatlan nagyzolási hóbortra általában adott reakció, egy kétkedő mosoly, így kezdjünk is azzal, hogy a kiindulási körülményekről ejtünk pár szót. Adott két motoros, két hangvillás vas (mindkettő XT, az egyik 600-as a másik a következő generációba tartozó 660R), némi nomád vándortúrázásban szerzett tapasztalat, és egy jó adag vágyakozás a kalandra és az ismeretlenre és a természet lágy ölére. Ezeket az összetevőket fűszerezzük meg szerencsés mennyiségű szabadidővel, valamint pár Finnországban és Dániában élő rokonnal és baráttal és már körvonalazódhat is a terv: irány észak és menjünk addig, ameddig lehet!

Ezzel nagyjából fel is vázoltam azt a szituációt, amiben csücsülve elindult a tervezgetés, hogy fel kéne jutni Nordkappig Szlovákián, Lengyelországon, Litvánián, Lettországon, Észtországon és Finnországon át, majd Norvégiában az óceánpartot követve, utána pedig Svédországot Dániát, Németországot, Csehországot és Szlovákiát érintve haza is kormányozni a bicikliket, mindezt nagyjából egy hónap leforgása alatt. Ha most valaki felhorkanna, hogy 12 országról volt szó a címben, itt pedig csak 11 szerepel, az gondoljon Hazánkra is és kijön a matek. Ami ezen kívül még kezdetektől fogva biztos volt, hogy a lehető legnomádabbra akarjuk fogni a dolgot, annyit sátrazunk és vagyunk a természetben, amennyit csak lehet.

Ilyen tekintetben Skandinávia nagyon jó célpont, ugyanis ott a vadkempingezés nemhogy nem tilos, de kifejezetten alap emberi jogként van kezelve ez a témakör. Természetesen a történethez hozzátartozik az is, hogy zsigerből jövően tisztában vannak azzal is, hogy nem csak jogok vannak, hanem kötelességek is. Szemetet, pusztítást, széttaposott és lelakott részeket nem láttunk, a természettel harmóniában létező, szabadidejüket boldogan és nyugodtan eltöltő embereket viszont annál többet. Kanyarodjunk viszont vissza a rajt előtti napokhoz, ami a motorok felkészítésével, az időszakos karbantartások elvégzésével, a szükséges cuccok átgondolásával és összeállításával, némi hús és zöldség leszárításával és a „mindjárt indulunk” felett érzett izgalommal telt.

Apropó szárított hús és zöldség. Ezeknek ez a túra volt a főpróbája, különféle módon pácolt csirke és marhahús, valamint hagyma, fokhagyma, paradicsom és paprika készült egy egyszerű konyhai aszalógépben, amiért azonban a babérok Édesanyámat illetik, ezúton is köszönöm neki. A tapasztalatok szerint ezek közül a kétféle hús mennyei volt, a zöldségek közül a hagyma és a paradicsom lett a nyerő (mindegyik kiváló akár önmagában rágcsálva, akár valamilyen kajába belefőzve), a fokhagyma és a paprika felejthetőnek bizonyult (fokhagymából amúgy sem kell nagy mennyiség, úgyhogy azt komolyabb kompromisszumok nélkül lehet frissen is vinni).

Ezek mellett az ellátmány gerincét a szokásosnak nevezhető szalonna-kolbász hadtest, valamint zabpehely, rizs, tészta és különféle levesporok adták. Ez utóbbiak remekül használhatók arra is, hogy valami rizs, vagy tészta alapú kajának adjanak egy ízes szaftot. Szép lassan minden megtalálta a maga kis dobozát, zsákját, amik fel is vándoroltak a motorok különböző részeire, úgyhogy egy szép június végi pénteken el is érkezett az a pillanat, amikor mindketten talpig cúgban ott álltunk az utcán a motorok mellett, hogy akkor hajrá.

A lelkesedés és a diadalittas, átszellemült lovaglás a végtelenbe érzés nem tartott sokáig, ugyanis nagyjából 10 perccel az indulás után akartam egy kortyot inni a hátizsákomban lévő itatózsák csutorájából, amit azonban több másodpercig sem találtam a mellkasom azon a nagyjából egy tenyérnyi felületén, ahol lennie kellett volna. Némi fészkelődést követően a tükörbe pillantva meg is láttam ennek az okát: voltam annyira retardált, hogy a hátizsákom otthon maradt… Na sebaj, legalább még nem vagyunk messze, irány haza, hátizsák fel, kevésbé heroikus második indulás letudva. Pár perccel később megjött az első bemelegítő zivatar, ami nem tartott sokáig, cserébe úgy esett, hogy amennyire 15 perc leforgása alatt el lehet ázni, annyira el is áztunk. Nem baj, a ruha jól vizsgázott, a csizma és a kesztyű kevésbé, de nem pudingból vagyunk, majd a nyári meleg menetszél szépen megszárít. Később kiderült, hogy Tomi cimborám is hasznos tapasztalatokkal gyarapodott már a túra elején, ugyanis neki az volt a prekoncepciója, hogy az oldaltáskáink önmagukban is vízállók, a hozzájuk adott impregnált zsákok csupán másodlagos védvonalként szolgálnak az időjárás viszontagságaival a száraz pólókért és alsógatyákért folytatott küzdelemben. Tévedett.

Az első három napunk viszonylag eseménytelenül telt, csapatás egész nap, hogy mielőbb elérjük legalább a Balti államokat. A második estére kinézett „szállásunk” kapcsán volt azért egy kis humor, kiderült ugyanis, hogy ami este egy nagyon takaros kis elhagyatott útnak és a mellette fekvő mezőnek tűnik, arról reggelre könnyen kiderülhet, hogy egy szarvasmarha telep széle.

Ezt követően már kezdett érdekesre fordulni a helyzet, egyre szembeötlőbb lett a táj változása, Lengyelország északi részén már gyönyörű fenyvesekben vezetett néha az utunk és itt találtuk az első olyan „szállásunkat” is, ami kiérdemelte a csillagokat. A metódus a szokásos volt, a főútról lekanyarodni egy kisebb útra, arról egy még kisebb útra, ami mellett egyszer csak láttunk egy ösvényt befelé menni az útszéli erdőbe, aminek a végén egy gyönyörű tópart várt, ahol a gaz is le volt vágva, valamint még egy stég is tartozott hozzá. Igen, ez a vadkempingezésnek a már nem illő formája, ugyanis nagyon valószínű, hogy egyrészt a gaz sem magát vágta le ott és a stéget sem a szél fújta össze a parton, de annyira idillinek tűnt a környék, hogy úgy voltunk vele, hogy legrosszabb esetben elnézést kérünk és felajánlunk némi békítőpálinkát vita esetén. Tetten is lettünk érve másnap reggel, de hál’istennek a vitától nagyon messze volt a helyzet. Egy idős úr jelent meg a tisztáson, aki miután látta a motorok magyar rendszámát, széles mosollyal üdvözölt minket és próbált szóba elegyedni velünk. Ennek kibontakozása előtt tornyosultak ugyan nyelvi akadályok, de a gesztikuláció fegyveréhez nyúlva megnyugtató bizonyossággal biztosítottuk egymást kölcsönös szimpátiánkról.

Az ezt követő nap szintén viszonylagos szürkeségben telt, egészen addig, amíg meg nem érkeztünk a Rigai-öböl partjára. Itt elég közel halad az út a tengerhez, úgyhogy nem kellett sokat kommandózni, hogy kijussunk a part halványsárga homokjára és leeshessen az állunk. Másnap meg is tanácskoztuk, hogy itt eltöltünk még egy napot, mert bár a Tallin - Helsinki utat komppal terveztük megtenni - amire már meg is volt a jegyünk - de az időbe belefért, hogy még egy éjszakát ott töltsünk és csak másnap induljunk tovább.

Volt sajnos üröm is az örömben, ugyanis reggel észrevettem, hogy tönkrement a fényképezőgépemben lévő memóriakártya. Úgyhogy az első pár nap képei ugrottak, de sebaj, legalább most történt és nem az út végén, valamint ment a fotózás telefonnal is, úgyhogy nem dől össze a világ. Az itt töltött nap igazán idilli körülmények között telt el, csak estére jött egy kisebb vihar némi széllel és esővel, de így visszagondolva ez a kb. másfél nap volt a túra első ékköve.




Copyright Kondor Túra Társaság 2019 - Minden jog fenntartva.