Szicília 2016, 3. rész, Nápoly, Amalfi, Calabria

Gyurgyó, 2016-10-17


Kitalálni a fővárosból némi időt vett igénybe, valahol Nápoly környékén terveztem a következő megállót. A tengerparton haladtam, ami szép is volt néha, de lenyűgözőnek nem nevezném. Egy parkolóban ettem is egy helyi „Üvegtigris”-ben valami szottyadt kolbászos szendvicset, nem volt túl nagy a választék. Aztán hipp-hopp már Nápolyba is értünk.

Ha igazából meg akarok nézni valamit, mindig előtte táborozok le, sosem a nap végére hagyom a városnézést. Nápoly környékén inkább a Vezúvra voltam kíváncsi és Pompei-re. Aztán a sokkoló élmények miatt két szék között a földre ültem. Nagyszerűen kigondoltam, hogy milyen jó fotótéma lesz a Vezúv a szárazföld felől, háttérben a lenyugvó nappal a tenger fölött. Nem jött be. Egyrészt a vulkán messziről csak egy hegynek látszik, másrészt az iszonyatos szemétmennyiség nagyon lehangolta a kedvemet. Harmadrészt pedig Nápoly látképe leginkább a Havanna lakótelepéhez hasonlítható (lásd wikipédia). Mindezek tetejébe a városon átrobogva olyan környéken mentem keresztül, ahol semmi esetre sem szerettem volna megállni, akárcsak egy pillanatra is. Egy felüljárón például a forgalommal szemben egy kifosztott, némileg szétvert autó állt az út szélén, és látszott, hogy nincs túl régóta ott, a kerekei is megvoltak még. Jártam olyan mellékutcában ami igazából főút is lehetett, ahol 5 méterenként állt egy-egy fekete prosti, épp hogy nem ugrottak rá a motorra. Na és az alvilági fazonok. Mindehhez díszletként valami elképzelhetetlen mennyiségű szemét, az ahhoz tartozó kukaszaggal. Bűzlő, mocskos városrészeken haladtam át, talán a történelmi belvárosban találtam volna olyan négyzetmétert ahol nincs eldobott, otthagyott hulladék. A szeméthegyek a városon kívül is jelen voltak, zsákostól hordták ki az út szélére az építési törmeléket, minden tíz méterre jutott egy törött monitor, vagy egy nyomtató, netán irodai szék, az undorító szagról pedig a háztartási hulladék gondoskodott. Talán a Camorra által uralt és irányított szemétszállító szakszervezetek épp sztrájkoltak. Megdöbbentőek voltak az ottani állapotok.

Az említettek fényében nem volt értelme megállnom Sorrentóig, annak tudatában sem, hogy ezúttal Pompei is kimarad, ami mellett elmotoroztam, hiszen másnap tovább kell mennem, nincs idő visszafordulni. Könnyedén találtam kempinget az út mentén, bár a közlekedés az utolsó tíz-húsz km-en igazi küzdelem volt még motorral is. Ez a nap is igen hosszúra sikeredett, kb 400 km-t sikerült gurulni ismét, amit kb 10 óra alatt tettem meg.

Rómától Olaszország teljesen megváltozott, ebben a kempingben például kedvesebbek, közvetlenebbek voltak velem, ugyanakkor a gondnoki lakás mellett kaptam sátorhelyet, tehát páholyból nézhettem a tipikus családi drámát, természetesen olaszosan feltekert hangerővel. Macska is volt bőven, akiktől félthettem Brigit (nem egy nagy harcos), és egy automatából tudtam venni igazi nápolyit (mondjuk itthon olcsóbb). Aznap estére csak ennyi öröm jutott, a gasztronómiai élményt pedig egy zacskós (de eredeti) olasz tésztával próbáltam fokozni.

A sziesztás elméletem már nem működött, Firenze után mintha enyhült volna a kánikula, szemmel láthatóan Brigi is jól bírta az utazást (ahogy általában). Tehát kicsit lazábban indultam reggelenként, itt már tényleg úgy tűnt, hogy megsértődnek a recepción ha 9 előtt merek zavarni. Az előző napi sokk után gondoltam majd felüdülünk az Amalfi part látnivalóiban gyönyörködve. Tényleg gyönyörű, és felejthetetlen élmény is marad, de inkább a közlekedés okán. Ebből már az előző este is kaptam ízelítőt, de valahogy nem kapcsolt az agyam, hogy ez még csak a kezdet volt. Végigmentem az Amalfi parton, amit nem tennék meg még egyszer csupán szeszélyből. A nap fele ment el a kecmergéssel a túlzsúfolt és kanyargós utakon. Itt már sok volt a többnyire béna robogós/motoros, az autók mellett őket is kerülgetnem kellett. Aztán néha egy-két hajtűkanyarban összetalálkozott két busz… Olyankor tolatgatás, centizgetés a keskeny úton, bár ha ügyes voltam, akkor sikerült átcsusszanni a helyezkedő személyszállítók között, és szabad volt a pálya… a következő torlódásig. Egyébként tökéletes motoros látványút lenne, ha lenne olyan időszak amikor nem a forgalomra kell teljes erőből koncentrálni.

Mire kiszabadultam a káoszból Salernónál, már jó sok időt vesztettem, iparkodni kellett a következő cél felé. Úgy gondoltam, kicsit elbóklászok a csizma sarka felé, Materát szerettem volna megnézni magamnak. Ez a város arról híres, hogy itt volt Olaszország legnagyobb nyomornegyede. A XX. században az emberek 70 százaléka barlanglakásokban élt, háziállataikkal együtt, ivóvíz és csatornázás nélkül. Ez a Sassi di Matera, amely ma turista látványosság, a valamikori barlanglakásokban még luxus welness szálloda is üzemel… Elgondolkodtató és borzongató hely.

A materai kitérő után már csak szállást kellett találnom, lehetőleg arrafelé, amerre tovább haladok, azaz Szicília irányába. Errefelé mezőgazdasági területek, szántóföldek terülnek el, és mostanában kezdenek divatossá válni a farm szállások is. Pontosabban volt egy fellendülésük, nyilvánvalóan az állam is támogatta az ilyeneket. Aztán van ami életképesnek bizonyult, és van ami nem. Én egy sikeresebbel találkoztam az útról letérve. Olaszul Campeggio Agrituristico (Agricampeggio, Agriturismo), érdemes ezeket keresni. Azért volt negatív tapasztalatom is, de csak sorjában.

Kicsit hosszú volt a földes bekötőút, de egy hátborzongatóan szürreális játszóteret megkerülve nagyon klassz helyre jutottam Bernaldától nem mesze. Ahogy egy farmházat illik is, egy család üzemeltette a helyet, körben pedig a szépen megművelt földek terültek el. Idilli környezet volt, a sátorhelyek egy fenyves ligetben, az épületek szépen felújítva, vagy teljesen újan várták a vendégeket. Tök idétlen, de az egyik legjobb szálláshelyem itt, egy sík mezőgazdasági vidék közepén búzamezők ölelésében volt. Este kértem vacsorát is, 20 euróért rendesen megetettek, külön éttermi részben, előétellel, desszerttel, borral szolgálták fel a vacsorát a háziak. És nem is valami házi kosztot, bár helyi jellegzetes étel volt, de nagyon igényesen elkészítve és tálalva. Mindezt kedvességgel fűszerezve, mosollyal körítve.

Ezen a szálláshelyen szívesen eltöltöttem volna még egy éjszakát, de tökös kalandorként nem lett volna túl vagány belesüppedni a komfortba, és különben is: várt rám Szicília! Igaz, addig még volt egy tervezett etap, a következő szálláshelyem egy tipp alapján Faro Capo Vaticano volt Calabriában, az olasz csizma orrán. Ez egy leginkább olaszok által látogatott tengerparti üdülőhely. Odatalálni nem volt nehéz, de az úthálózat nincs túlfejlesztve, talán ennek is köszönhetően a külföldi turisták legalább nem tülekedtek. Azért a nevezett fokra el-eljutnak, és a szerényebb képességűek belevésik a kaktuszokba a nevüket pl talán Tünde és/vagy a szerelme 2016-ban járt ott… Az ilyen szellemileg alultáplált fehérjehalmazokban nyilván az írásképesség elsajátításának katartikus élménye okoz elfojthatatlan önkifejezési vágyat. Dög meleg volt, nem siettünk végre, el is időztünk egy kicsit a kávézóban. Sok hasonló tengerpartot láttam már, ez mégis különleges volt kicsit. A motor a csomagokkal a parkolóban pihent kb száz méterre, nem is láttam rá, de valahogy biztonságban éreztem.

Idefelé jövet egy út széli megállóban épp pihenőt tartottunk Brigivel, amikor megállt a parkolóban egy autó, más nem volt ott. Amikor láttam, hogy a sofőr (egy fiatal srác) vizet visz hátra a kutyájának, szóba elegyedtem vele. Kiderült, hogy lagotto fajtájú ebével épp munkából jönnek, azaz szarvasgombászni voltak. Meg is volt a közös téma, említettem neki, hogy erre a melóra Brigit is kiképeztem. Erre ő felajánlott az aznapi zsákmányból egy jó adagnyit, ha már kollégák vagyunk. Két kisebb darabot fogadtam csak el némi unszolásra, hiszen nem tudtam volna mihez kezdeni velük, aztán elváltunk. Én szépen betekertem lehetőség szerint „aromazáró csomagolásba” a szarvasgombákat, gondoltam majd ezzel feldobom a következő vacsorákra tervezett zacskós ételeimet. Mindenesetre a következő pár napban átható szarvasgomba illat lengett körül.

(Ha a szarvasgomba illatáról kérdeznek laikusok, azt szoktam mondani: olyan mint egy 5 literes bedöglött festékes doboz. Az ízélmény, amit okoz érdekesnek mondható, igazából talán íz-katalizátorként lehet értékelni, főztem már csak azért szilvalekvárt, hogy szarvasgombával ízesítsem, ez a lekvár tormával összekeverve valami mennyei mártás sültekhez.)

Az üdülőfaluban hamar találtam kempinget, ahol tényleg csak olaszok voltak, nem mellesleg a világ 100 legszebb strandjai között szerepelnek az itteni fehér homokos partok (Olaszországban ez a harmadik legszebb). Az esti vacsora Beef Stroganoff volt szarvasgombával. Megjegyzem ezek a liofilizált „zacskós” hegymászó kaják nem rosszak. Egy kifőzde menüjét a legtöbb esetben abszolút felülmúlják, persze árban is. Azaz olcsónak nem mondhatóak, de rendkívül praktikusak.

Mivel szarvasgombából több volt mint amire szükségem lehetett, próbáltam „elosztogatni”. Egy kedves idős hölgynek kínáltam belőle, aki épp vacsorát készített a lakókocsijuk mellett, aztán egy másiknak is, de mindketten értetlenkedve elutasítottak. Sosem láttak még ilyet, és gondolom nem elvált nyugdíjasként szerették volna leélni a hátrelévő életüket, miután megreformálják a papának az ötven éve megszokott főztjüket.

Aznap este sikerült lemerítenem a motor aksiját is a (mint azóta kiderült) hibás laptopommal, ez reggel egy órás késedelmet okozott. De volt minden, töltő, bikakábel, és főleg segítő szándék. Egyúttal meggyőződhettem arról is, hogy az átalakítások nem ártottak lényegesen a Bárány szerelhetőségének.

Az olaszok közlekedési szokásairól eddigre már kialakult egy képem, főleg országúti tapasztalatok alapján. Annyi biztos, hogy „motorosok számára a földrajzi Európa 5 legveszélyesebb helye” listán tuti helye van az országnak. Számomra felfoghatatlan az, ahogyan a sávon belül előznek, ehhez képest a magyarok(is) kockák és szabálykövetőek. A csúcs az volt, amikor egy alagútban (!) a félpályás lezárás mellett a 60-as sebességkorlátozó táblánál 90-100-as sebességgel a forgalommal (!) haladva rám előztek. Abban a nyomorult egy megmaradt sávban, az alagútban! Összefosni sem tudtam magam, még szinte most sem hiszem el, hogy ilyesmi megtörténhet. Azt értem, hogy szerintük a sebességkorlátozás csak ajánlás (ahol nincs sebességmérés), de hogy épeszű embernek eszébe jut alagútban félpályán motorost előzni…

Számítottam egyfajta „felfokozott érdeklődésre” is Brigi miatt a tapasztalatok alapján. Ha osztott pályás úton mentünk, figyelni kellett a fényképre vágyókra. Merthogy természetesen mindenki akart rólunk fotót csinálni, ez már megszokott dolog. Az egyik legelszántabb hölgy a piszkos szélvédőn keresztül vakuval is megpróbálkozott (nappal). Azt is megfigyeltem, hogy a legtöbb sofőr férfi volt, és rendesen küzdöttek azért, hogy a mellettük ülő (esetenként extázisba kerülő) hölgy partnerüknek a legjobb pozícióból sikerülhessen megnyomni az okosteló exponáló gombját. Nem egyszer konkrét balesetveszélyt okoztak ezzel, esetenként pedig külön idegesített ha megelőztek, majd engem késztettek előzésre, mert nem sikerült elég jól egy fotó. Egyszer-kétszer belém bújt a kisördög és otthagytam őket a picsába. Általában nagyobb biztonságban éreztem magunkat az egysávos utakon.

Folytatása következik!




Copyright Kondor Túra Társaság 2019 - Minden jog fenntartva.