A Sasok Földjén, Balkán motoros túra 2012

Shqipëria, ahogy maguk az Albánok nevezik földjüket, magyarul a Sasok Földjének fordítható. A köztudatban nem a legbiztonságosabb turista célpontok között tartják számon a helyet, aminek nyilvánvalóan van is némi alapja. Magam sohasem tapasztaltam negatívumot sem a hatóságokkal, sem a polgárokkal kapcsolatban. A közúthálózat nagy része (kb 60%-a burkolatlan, amit sokan offroadnak neveznek (és gyakran tényleg kihívás), én hardroadnak becézem a megkülönböztetés végett. Merthogy akad arrafelé offroad útvonal is, erről később.

Gyurgyó, 2012-07-30


Eddigi útjaim során sokat emlegettem, hogy a legkiválóbb motoros célpont egy magamfajtának a Balkán lehet, ha kalandra vágyik az ember fia, irány Albánia!

Mindenképpen jó kompromisszum bárki számára, aki netán vágyik egy kis offroad „kikapcsolódásra”, tudja értékelni a természet közelségét és felül tud emelkedni a buta rémhíreken, netán pont azért vágyik oda, hogy saját tapasztalataival átélhesse vagy cáfolhassa azokat.

Az út 18 napig tartott, kb 4500 km-t tettem meg ez idő alatt, persze nem a legrövidebb aszfalt utakat kerestem. Igazi útvonalterv nem volt, csak vázlat, szokás szerint. Egyrészt mert már jártam arra, másrészt mert az asztal mellett tervezgetve saját utazási irodánkká alakulunk a szállásfoglalásokkal, napi fix etapok meghatározásával. Megspórolhatjuk az utazási irodának utalandó pénzt, viszont a munkát el is végezzük helyette, amiért senki sem fizet. Ingyen meg nem dolgozunk ugye…

Ahhoz, hogy a Sasok Földjének vadregényes tájain kalandozzunk, előbb oda kell jutni. Nem érdemes trailerezni, bár találkoztam cseh bikerokkal akik idő szűkében inkább levitték a vasakat így több napot motorozhattak. De az oda vezető út is tele van látnivalókkal, emiatt mindenképp ajánlott lebiciklizni. Aki a gyors autópálya útvonalat választja, nyilván azért teszi, mert kevés az ideje, vagy elég neki megismerni azt, amit mutatni akarnak az országokból. De azért oda- és hazafelé „ér” sietni…

Az utazásra tehát időt kell szánni, két hét optimális, nem követel sietős tempót, alkalom nyílik spontán ötletek megvalósítására. Odafelé nem szívesen megyek Szerbián keresztül, bár tartózkodom az előítéletektől, de sokszor éreztem, hogy nem szeretik a magyar motorost, úgy általában. Most is inkább Boszniát választottam, ahol a rendőrök gyakran mérnek kézi eszközeikkel, nekik néha szoktam integetni, többször előfordult, hogy ha megláttak le is engedték a sebességmérőt, netán visszaintettek. Talán a csoportosan utazó motorosok lehetnek inkább a „célpontjaik”, ha egyedül halad az ember nem olyan érdekes, neki csak egy pénztárcája van… Én általában egyedül utazom, az eddigi 66000 km alatt sosem büntettek meg külföldön. Volt már, hogy magyarázkodni kellett, ilyen esetben van egy-két körülmény, amit a javára fordíthat vitás helyzetekben az utazó. Ilyen például a nyelvismeret vagy a készpénz hiányára való hivatkozás. Egy darab motorossal biztosan nem olyan szívesen vitatkozik a szerv, mint öttel, ha már hasznot remél a találkozástól. Nem mellesleg hiszem, hogy a fellépés sem mindegy. Baromarcút és lúzert megvágják tuti, a többieknek van esélyük megúszni. A kellő tisztelet megadásával, de határozottan kell érvelni. Ha hátra fekszünk megadó pózban, mint a kiskutya akkor nincs menekvés. Inkább adjuk a hülyét, és próbáljunk szimpatikusakká válni. Fakabátok persze mindenhol vannak, de a rendőr is ember, nekem pedig talán kevés lenne a szerencsémre hivatkozni… Ha nincs menekvés, legalább viseljük méltósággal a sorsunkat.

Tehát utazás Bosznián keresztül, a Bisztrica völgyében, amely gyönyörű, még éjszaka is… Mivel csúszott az indulás, ezért sötétben értem a Bosnyák-Montenegrói határhoz, Focába, amely az első napi etap végét jelentette. Alap esetben az emberfia nem akar egy szép folyóvölgyben motorozni éjjel, viszont ha már így alakult, fürkésztem az utat és a környezetet. Kicsit lassabb tempóban, holdfényben nagyon érdekes élmény volt. Az aszfalt egyébként elég jó minőségű ahhoz, hogy biztonságban érezhessük magunkat.

Az első szálláshely egy a Drina folyó partján lévő kempingben volt, kis szerencsével hamar megtaláltam a helyet. Közvetlenül a hideg és kristálytiszta víz partján bungalók és sátorhelyek várják az utazót, viszont a különbség árban oly csekély, hogy a luxust választottam, ágyban aludtam. Ha sátrazni szerettem volna, akkor motor-parkolási, sátorhely-díjat, plusz a személyre eső összeget kellett volna fizetni (8 euro), az ágybérlet 10… Amúgy NB1-es helyet találtam, ez már a fogadtatáskor kiderült, a tulaj évekig élt az USA-ban, sokat tapasztalt, világlátott ember volt és nagyon barátságos.

Másnapra már a Durmitor legendás hegyei voltak a következő cél, keresztül a Crna Gora völgyein, Pazar, gyakran barlangszerű alagútjain Zabljak felé.

Trsában táboroztam le, ahol fizettem ugyan a fürdési lehetőségért, de ez már vadkemping feeling volt. Főzés tábortűzön, aztán este a faluszéli szálláshelyen ismerkedési est csehekkel, szlovákokkal. Fele kerékpáros, fele motoros, tehát testvérek. Mivel ők is a túrájuk elején jártak, mindenkinél volt otthonról hozott könnyfakasztó pálinka, amelynek lettek következményei.

Egész éjszaka ment az óbégatás, asztalon ugrálás, szerintem nem felejtik el könnyen a produkciómatJ. Másnap élőhalottként le kellett mondani a randevút a sziklákkal tarkított dombokkal és hegyoldalakkal. Tehát egy nap pocsékba ment. Harmadnapra életerő pontjaim összege még mindig közelített a nullához, azért egy gyenge 20-30 km belefért, lehetőség szerint kerülve az aszfaltot. Ilyen helyen elég kínlódás haladni, a fű magas, néhol alig látszanak ki a sziklányi kövek alóla, közben légyrajok döngenek az ember feje körül. De legalább kiizzadtam valamennyi rosszaságotJ. Ekkor már az idő is szorított, mert vissza kellett motorozni Focába a barátnőmért Gabiért. Trsában összecimboráltam egy montenegrói sráccal, Daniellel, aki adott egy jó tippet: ha már itt vagyok, ne hagyjam ki a vadvízi evezést a Tarán. Ez Európa egyik legszebb raftingra alkalmas hegyi folyója. A csúcs a 3 napos túra, de ezt nem vállalhattam, be kellett érni a rövidebbel, ami kb. 3 órás csorgást jelent. A hozzá adódó idő még egyszer ennyi, terepjáróval megközelíteni a starthelyet, fel- és leöltözni, welcome drink és egyebek miatt. Szóval miután Gabi megérkezett Focába a következő reggelen megkerestük a Bosnyák-Montenegrói határnál a bázist és nekivágtunk. Mindketten csináltunk már vadvízi túrát, ezért nem izgultam össze magam, és a vízállás is elég alacsony volt, semmi életveszély, sőt még a csónakunk is alig volt lyukas… egy montenegrói lány végig csak a szelepet tartotta az út során, kicsit irígy voltam, mert nekem bezzeg evezni kellett. De mindenképpen ajánlom, mint kikapcsolódást. Főleg annak, aki még nem volt ilyen hegyi folyón, háborgó vízfodrok között, életre szóló élmény! Fizetni sem kellett, csak Trsában, amikor újból elindultunk (most már ketten) a Durmitor irányába. Megálltunk és rendeztük a számlát Daniellel mivel családi vállalkozásuk működtette a rafting bázist is, (még ettünk is, ami benne volt a 25 eurós árban). Vagy legalábbis volt valami kapcsolat. Kicsit homályos a történet számomra, de mindenképpen kiemelném a bizalmat, ami felénk irányult. Tehát a helyszínen csak érezd jól magad, egyél-igyál fafej, majd ha újból errefelé jársz, fizetsz… Kb. kétórányi út Trsa a bázistól.

Újabb vadkempinges éjszaka következett, és találkoztunk két cseh motorossal, akik mikrobuszban hozták el eddig a gépeiket, egy BMW1150 GS-t és egy Transalpot. Szándékuk szerint innen kiindulva 10 napot offroadoznak Albániában. Rövid gondolkodás után elhatároztam, hogy velük tartok, ugyanis a tervezett útvonalukon volt egy 60 km-es szakasz, ami állítólag 8 óra, utassal pedig lehetetlen. Vagyis nekem pont megfelel. Együtt indultunk tehát a Durmitoron keresztül, a Tara kanyonon végighaladva a Montenegrói-Albán határ felé. A Durmitor méltán híres motoros célpont, van aszfalt, bármilyen motorral járható, csodálatos hegyek között kanyaroghat az ember. A Tara-kanyontól, mint folyóvölgytől többet vártam, az út amerre vitt, nem lehetett látni igazán a mélyben kanyargó folyót, híd semmi. A szokásos pisilős fotóm is elmaradt.

Az Albán határtól déli irányban, az átkelőtől 2 km-re elfogyott az aszfalt, és következett a „lehetetlen” 60 km. Utassal valóban nem ugyanaz az élmény, teljes koncentrációt igényel, de a cseheknek egyszer sem kellett várniuk rám, tudtam tartani a tempót, az átlagsebesség 25-30 km/órára jött ki, ami azért lássuk be, elég messze van a lehetetlen kategóriától. Ami miatt bátran nekivágtam az útszakasznak az az, hogy a helyiek is ott járnak autóval, az egyik végén határátkelő van, a hegyek között az út mentén pedig lakott települések. Ahol pedig ők közlekednek, egy endurónak nem lehet probléma. Végig murvás az út, igaz nagyobb kövekkel, mint egy szokásos kocsifelhajtó, amelyek könnyen kifordulhatnak a kerék alól. Sok éles forduló, szakadékok korlát nélkül, tehenek az út mentén, ez már igazi Albániai élmény. Apropó tehén. Az egyik még aszfaltos kanyarban, Montenegróban az éppen másodikként haladó GS majdnem elütött egyet. Kevesebb, mint tíz cm-re állt meg a jószágtól (én meg mögötte). A tehén össze is esett ijedtében (először azt hittem, hogy az ütközéstől borult fel), talán be is piszkított, a cseh fiút Honzát nem kérdeztemJ, de jól reagálta le a helyzetet. A tökkelütött gazdája meg csak ült vigyorogva az út szélén, épp hívta a jámbor állatot. Azért szívesen lekevertem volna egyet a parasztnak, de megúsztuk, így a felebaráti szeretet példamutató zászlóvivőjeként otthagytam inkább a picsába.

A szakasz végén megpihentünk, főztem egy kávét, hüledeztünk egy kicsit, milyen fasza helyen vagyunk, majd elbúcsúztunk miután a doboztartó konzolom csavarrögzítését kötegelővel és kötéllel pótoltam. Kicsit el is deformálódott a konzol, mert kirázódott a rugós alátét nélküli rögzítés, így nem akartam tovább folytatni a mókát, Honza és Peter az innen 20-km-re lévő Tethibe robogott tovább, hónuk alatt „Albánia offroad útvonalai” című, cseh bibliájukkal. Én a műszaki galiba miatt nem mertem bevállalni a további zötykölődést, azzal vigasztaltam magam, hogy van miért visszajönni ide.

A következő érdekes úti célpont immár Albánia belsejében Koman volt, ahová azért érdemes elmenni, mert egy felduzzasztott hegyi folyón (víztározón) komppal el lehet hajókázni Fierzéig. Kb. 3 óra a meredek sziklafalak, gyönyörű hegyek között. Az oda vezető út utolsó 20km-e aszfalt volt ugyan, de nagyon meggyötört állapotban, ide megfelelő futómű nélkül utólag költséges szórakozás eljutni. Megérkezvén szembesültünk a ténnyel, hogy a komp nem közlekedik, mivel elromlott… Beszédbe elegyedtünk egy francia házaspárral, Monicával és Pierrel, akik már két napja várták ott parkoló lakóautójukkal, hogy esetleg megjavítják a szerkezetet.

Visszafordulni nem szoktam, és végre találkoztam egy újabb nem hétköznapi kihívással. Az egyik ottani kis bár tulajdonosával, Marioval megegyeztem, hogy az ő édesapja ladikjával lecsorgunk Fierzéig. Persze nem ingyen, 70 eurót kért a maffiózó a szállításért. Ami nem kevés összeg, de a franciákat rábeszéltük, hogy tartsanak velünk, ha már kompozni nem tudnak, legalább sétahajózzanak egyet, és így beszálltak a költségbe. Amikor megérkezett a kis hajó, elgondolkoztam, hogyan is képzelik az XT bepakolását, de nem sok időm maradt mélázni, megfogtuk és kézzel beemeltük négyen. Szinte meglepődni sem volt időm, Mario, aki jól beszélt angolul, mutatott egy fényképet, amelyen 5(!) motor volt a csónakban…

Tehát minden ok volt, a következő 3 óra felejthetetlen élményt adott. Kompon hajózva teljesen más lett volna, sok utas között, magas fedélzeten. A komp díját nem tudom mennyibe került volna, de nem is érdekelt belegondolva a két utazás közötti különbségbe. A motor kiemelésekor adódott egy kisebb malőr, a palló kicsúszott, de szerencsére nem esett a vízbe a Bárány. Letört a rendszámtábla-tartóm, amit a porban fekve 40 fokos melegben visszacsavaroztam.

Fierzéből egész jó ötletnek tűnt átugrani Koszovóba, ami közel van. Az ország déli részén Prizren volt az úti cél aznap este, egy városszéli kempinget találtunk szálláshelynek. Egy patak partján sátoroztunk, ami tele volt hulladékkal, a kempingben se víz, se wc, se semmi, mindez 2 euróért. Angolul nem beszéltek, az egész hely úgy nézett ki, mintha épp most kerítették volna be egy alkalmi ötlet alapján. Látszottak is nyomai az építkezésnek, valami fesztivált akartak csinálni, emlegették, hogy több száz törököt várnak, az időhatározók hiánya miatt homályban maradt, mikorra is. Olyan gyerünk le a patak partjára beszívni meg bulizni feelingje volt az egésznek, egy baráti társaság találhatta ki, hogy ez milyen jó lesz nekik.

Egyébként itt Prizrenben nagyon kellemes tapasztalatokat gyűjtöttünk. Hűtőmágnes-vadászat közben egy kávézó előtt parkoltam le, ahol beszédbe elegyedtem a felszolgálóval. Gondoltam, iszom is egy feketét. Különlegesen finom volt, ezért megkérdeztem, vásárolhatnék-e 10-20 dkg-ot belőle, amit magammal vihetek. A vége az lett a dolognak, hogy kaptam egy kiló őrölt kávét, poharakat teljesen ingyen, nem engedték, hogy fizessek érte. Igen nagyvonalúak és fölöttébb barátságosak voltak, jó szívvel emlékszem rájuk.

Prizrentől Macedónia felé haladva még megálltunk egy forgalmas település belvárosában, ahol elidőztünk egy órát, kisebb fritz- klub alakult ki az utcán körülöttünk. Mivel barátnőm Gabi német, az első érdeklődő sráccal angolról németre váltottak beszélgetés közben, ezt hallván pedig többen csatlakoztak a társalgáshoz. Sok koszovói (és albán) fiatal él Németországban, és sok az olyan, aki már ott is született, de kiutasították, ezért haza kellett térnie. A kitoloncolás oka gyakran a marihuána-kereskedelem, amely egy Albániából vagy Koszovóból származó, Németországban élő vagánynak gondolom kézenfekvő megélhetési forrásként kínálkozik. Addig, amíg le nem bukik. Mert nincs apelláta, akkor mehet haza, és vissza soha többé. Albániában és Koszovóban a német nyelvvel jobban lehet boldogulni, sok a kötödés a kivándorlók miatt.

Macedóniában csak egy rövid kitérő volt tervben, a Mavrovó Nemzeti Parkot látogattuk meg. Sötétben érkeztünk, kempinget kerestünk, ami mint kiderült nem létezik. Sebaj, a tó partján vertünk sátrat, ahol nem voltunk egyedül. Másnap délelőtt kipattant a fejemből, hogy letaszítom Stahl Jutkát a trónról és saját főzőshow-m által híres leszek. Az első epizód el is készült, a nálunk lévő maradék anyagokból végül babos körtefőzeléket sikerült rittyentenem.

A video alcíme: Mit együnk, ha nincs mit ennünk? Meglepően finom volt, amikor elégedetten sziesztába kezdtem a nemes étek elfogyasztása után, egy gazdátlan ló jött hívatlan vendégként és elfogyasztotta a maradékot. Nagyon barátságos volt, nem rúgott, nem harapott, úgy viselkedett, mint egy kutya.

E kis macedóniai kitérő után már vágytam vissza Albániába, kezdett hiányozni a kaland, és az út felénél sem jártunk még. A Macedón-Albán határnál, az Ohridi-tónál volt az út következő állomása, az Albán oldalon, ezúttal Pogradecben, a macedóniain már jártam. Ez a tó olyasmi, mint a Balaton, körben apartmanok és kempingek szegélyezik, szórakozóhelyekkel, csak kisebb kiterjedésű a vízfelület, viszont nagyon mély (legmélyebb pontja 288 m).

A Macedón oldal tele van történelmi és kulturális nevezetességekkel, látványosságokkal. A tavon tilos halászni, pecázni engedély nélkül, akár 5 év áristom is járhat a kihágásért. Van lehetőség búvárkodni, de csak a helyi határőrség szervezésével, nehogy valaki eltévedjen a mélybenJ. Az albániai a sekélyebb rész, pancsolós strandok, melegebb víz várja a turistákat. Itt egy nagyon barátságos és olcsó kempinget találtunk, saját pisztrángfarmmal (ami egyébként errefelé jellemző a vendéglátó-helyeken), kérésre a vendég által halálra jelölt halacskát teszik az asztalra.

Innen keresztben áteszelve az országot a tengerpart irányába gurultunk tovább. Vlorét, illetve a délre tartó tengerparti útvonalat nem szabad kihagyni, a felhők vonala fölött való motorozás igazán fantasztikus élmény. Nem mindig jön össze teljesen, és olyankor a felhőtlen a szórakozás valami mást jelent, mint általában.

A táj nélkülük is lenyűgöző, és elég jó út vezet le délre, végig a tengerparton, egész Sarandáig, ami olyan üdülőváros féle, mint amilyet megszokhattunk Horvátországban is. Csak az árszínvonal lényegesen alacsonyabb. Félúton Sarande felé a tengerparton két éve felfedeztem egy kis félszigetet, Porto Palermót, ahol egy váracska is áll. Akkor átutazóban elhatároztam, hogy itt legközelebb megállok egy éjszakára, tehát kerestünk egy nem annyira tehénszaros placcot a kis öböl mellett.

A vár maga nem olyan izgalmas, idén már valami belépti díjat is szedtek, egyébként jó kilátás van innen a tengerre. A várőr amikor megtudta, hogy magyar vagyok egyből letegezett, és Tenkes kapitányának titulált. Humoros csóka, én nem ellenkeztem. Délelőtt hullámokban tehéncsordák érkeznek önállóan, de érdekes módon csak hűsölni jönnek a vár körüli lakatlan épületekbe. Kérődznek kicsit, néha kíváncsian kerülgetnek, és egész nap elvannak magukban, persze miattuk olyan bonyolult a sátorhely választás is.

Ezt az erősséget amúgy a szép emlékű Ali Pasa építtette, egyébként elég sok hely viseli a nevét innen délre egész Butrintig, biztosan nem volt csóró, a helyiek meg büszkék rá. Hogy mi okból, azt még nem tudom. Este ismét villogtattam káprázatos főzőtudományomat a kamerának, de a sötétség beálltával egy időben igen erős szél érkezett, a tüzet is művészet volt életben tartani, egymás hangját sem hallottuk.

A küzdelem közben egyszer csak megjelent egy muki érdeklődve. Kiderült, ő Tony akinek szerencsétlen sorsa, hogy saját Elbasani székhelyű utazási irodájának gyűjtsön képanyagot Albánia látnivalóiról. Ezért chopperjával körbeutazza az országot és infók után kutat illetve fénygépészkedik. Nagyon jó fej volt, újdonsült sorsüldözött cimborám meghívott alkalmi hajlékába is, felajánlva fürdési és vízvételezési lehetőséget. A szárazföld hegyoldalában apartmanok sorakoznak, ő onnan szúrta ki, hogy valami eszement talán fel akarja gyújtani a szigetet, az is lehet, hogy látens tűzoltó, erről nem beszéltünk. Fürdés kimaradt, viszont egy jót beszélgettünk, összebarátkoztunk, és adott pár jó utazási tippet. A félszigetre másnap reggel egy cseh terepjárós csapat érkezett, vezetőjüktől kaptam még egy igazi offroad ötletet is, amikor a terveimet mutogattam a térképükön, mert nekem nem volt csak kinyomtatott papírfecnim. Végig bíztam a helyismeretemben, a GPS-emben, na és a találékonyságomban. Hiszen kalandozni jöttünk. Amúgy sem vagyok még elég öreg turistának, akit a pénzéért szeretnek a vendéglátók.

Másnap reggel a félsziget bárjában, ahol se wc, se víz csak pálinka, a tulaj meghívott egy felesre, közben pedig szóba elegyedtem egy ránézésre hetven és a halál között járó öreggel. Valójában csak 65 volt, kiszolgált katonatiszt és számolóművész. Fél órán keresztül bravúrkodott nekem, azt hittem idióta, de ahogy figyelgettem rá kellett jönnöm, hogy nem autista és nem zseni, hanem érdekes szisztémákat alkalmazva, eszméletlen sebességgel számolt.

Ahogy mondta, így tanították az iskolában. Intelligens volt, ami első ránézésre nem szembetűnő módon. Mondjuk, sütheti is a tudományát nyugdíjas katonaként a tehénpásztori pozíciójában.

A kellemes időtöltés és bratyizás közben kihasználtam az alkalmat, és készítettem pár reklámfotót a Motozin számára, ahol írásaim nyomtatásban megjelennek. Hiánypótlásként íme a képek, valamiért nem kerültek az újságba…

Sarande már nem volt messze, de itt is jártam már, nem szerettem volna ugyanott megszállni, ezért a városon túl Ksamilban kerestünk egy kemping/motelt. A felszerelés karbantartás és egyebek miatt minden úton keresek „kultúráltabb” szálláshelyet, ahol ki lehet pucerájkodni.

Innen 5 km Butrint romvárosa, ami ajánlott látnivaló a görög határ felé. Tele van mindenféle törött edényekkel és csempékkel, amikből képeket csináltak a rómaiak, aztán valaki elnevezte mozaiknak. Fényképezni a múzeumban tilos, de nem lehetetlen. Kifelé jövet vettem észre a tiltó táblát, lefényképeztem azt is. Így már leesett miért nézett rám furcsán egy-két turista. Biztos azt hitték, hogy nekem szabad.

Közeli célpont lehet Korfu szigete (amit szerintem direkt a motorosoknak építettek), ha szembe tudunk nézni a csillagászati árakkal, akkor nem érdemes kihagyni. Ettem már a görög oldalon 9 euróért gyrost, a komp sem olcsó, a szálláshelyeket meg elképzelhetjük. E miatt a drágaság miatt soha többé nem eszem görögdinnyét, így állok bosszút rajtuk. Az albániai oldalhoz képest többszörös kiadással számolhatunk.

Ksamilban és a közeli kisebb városokban, illetve Sarande külső részén (a települések szinte egybeérnek) szembetűnően sok lerombolt épületet látni. Pár éve egy helyi fazonnal beszélgetés közben rákérdezem, mikor is volt itt a földrengés? Nem értette először a kifejezést, aztán rájött, és felhomályosított, hogy semmi ilyesmiről nincs szó. Elmondása szerint az országban 3 féle rendőrség van. Az egyik a közlekedési, a másik a kábszerellenes, a harmadik az építésügyi… Mivel különösen a déli részen nagyon elszaporodtak az engedély nélküli építkezések, ezért nem cicóznak, a hatóság buldózerrel lerombolja az ilyen házakat. Nem földig, csak épp lakhatatlanná teszik. Hallottam érdekes történeteket…

Éreztem, hogy most fog következni a java, miután nagyjából körbeutaztuk az országot, elindultam a kapott tippek alapján északra a hegyek belsejébe. Gjirokasternél álltunk meg, ezt szintén nem érdemes kihagyni, még egy váracska hegytetőn szép kis óratoronnyal, amitől különleges, hogy tele van első világháborús lövegekkel, ágyúkkal, aknavetőkkel, van fegyvermúzeuma is külön belépőért, és az udvaron pedig egy második világháborúban lezuhant amcsi bombázó parkol.

Ezután egy hegyi fürdőt kerestünk, és egy német terepjárós csapattól kértünk útbaigazítást az úton megállva. Mondták jaja, előre az aszfalton aztán balra 20 km után, über fasza a hely. Figyeltem tehát a km számlálóm és nagyjából 20 km múlva le is tértem. Murvára. Érdemesnek tartom megjegyezni, hogy ha az ember egyszer murvás vagy földútra tér Albániában az mindig csak rosszabb lesz. Pedig ezt tapasztaltam is már, de rettenthetetlen bátorságom és önbizalmam most is letérített a helyes útrólJ. Mint később kiderült, ha tovább haladok még pár ezer métert, ott is vagyok a célnál, végig aszfalton, kényelmesen. Persze nem túl kalandosan. És úgy bárki képes. Tehát mivel vissza nem fordulok (szinte) sohasem, elvetettem a kockát, abban bízva, hogy a következő benzinkútig kitart az üzemanyag, bárhol is legyen az. Ha nem akkor a B tervet léptetem életbe, vagy a C-t. B terv szerint kérek vagy lopok benzint, ha nem adnak, C terv szerint kitalálok valami mást. És nekivágtam az ismeretlennek.

Mivel a térképem (a papírfecni) semmilyen utat nem jelölt, volt bennem némi kétely, de a GPS magabiztosan vezetett Corovode felé. Annyit tudtam, hogy légvonalban közel van a fürdőhöz. Aztán elég küzdelmes út várt rám, keményebbnek bizonyult, mint az észak-albániai „lehetetlen” szakasz, ilyen úton talán a tehenek is kettesével, egymáshoz támaszkodva járnak. Ráadásul fogalmam sem volt hol járok. A GPS-t csak a track rögzítés miatt hagytam bekapcsolva, mivel a (még) murvás-köves, néhol sziklás úton haladva 3 km-es célmeghatározás után 42 km-re váltott. Valamiért az utolsó nyúlfarknyi szakaszt légvonalban tervezte azt istenadta technika, pedig nem repülőgépes üzemmódban volt. Megnéztem egy-két javaslatát, de a szakadékokon keresztül gyalog sem volt lehetséges átkelni. Vitatkozni pedig elég nehéz egy masinával. Végül is időm volt, reméltem a nafta kitart, egy kis erdei sátorozástól meg nem ijedek meg, vizet találok, motorozni pedig lehet éhesen is. Vagy túlélő üzemmódra váltok és az összefogdosott denevérek vérét iszom napokig. Szóval kezdett izgalmassá válni az út, ahogy titokban reméltem is. Pár óra múlva találkoztunk egy teherautóval és személyzetével, akik nagyjából elmagyarázták, hogy hol vagyok, és forduljak vissza. Mutogattam, hogy ez nem lehetséges, meg én a természet gyermekének születtem, és sok Tarzan könyvet olvastam gyerekkoromban, valamint redszeresen a párnám alá tett Bear Grylls könyvekkel alszom, végül lemondtak rólam és tovább haladtak. Én is, előre.

Nemsokára újból láttam embereket, egy 12 év körüli srác, aki gondolom épp a nagyszülőknél nyaralt, kisegítő tehénpásztori státuszát ideiglenesen feladva, gyenge angol tudásával megerősített abban a tudatban, hogy el vagyok tévedve.

A kedvemet nem tudta ez sem elvenni, de tudtam, hogy itt már nincs választási lehetőségem sem visszafordulni, még ha akarnám is. Tehát elememben éreztem magam. A kapott információk nem bizonyultak hasznosnak, lévén, hogy ellenkeztek az elképzelésemmel, miszerint csak előre haladok, így figyelmen kívül is hagytam őket. Az életösztönöm próbálkozott kicsit a felszínre törni kétségbeejtő gondolatok formájában, de ezeket meg hangos énekléssel nyomtam el út közben, mint egy jó úttörő. Az út murváról egyre inkább sziklás-kövesre, majd földes-sziklásra váltott.

Visszasírtam a kerék alól kipattanó alattomos köveket és kavicsokat, a mély esőáztatta keréknyomokban nem tudtam utassal haladni. Tehát Gabi az ilyen részeknél sétálni volt kénytelen, így is buktam párszor, volt, hogy az oldaldoboz borított fel majdnem a túl közeli hegyoldal miatt. De inkább a hegyoldalhoz próbáltam közelíteni, a szakadék nem lök fel, ha nekimegyek, de utáltam volna percekig zuhanni. Tehát kínkeservesen haladtunk, most már közel volt a napnyugta is. Az egyik hegytetőn két alakra figyeltem fel, akik láthatóan mindenképp szerettek volna elém vágni, függőlegesen ereszkedtek lefelé az út irányába. A következő kanyarban be is vártam őket, egy tehéncsorda közepén álltam meg, akik szétszaladtak, de volt olyan ostoba, amelyik rossz irányba, és így elszakadt a csordától. Hát ezért siettek a fiúk fentről. A tehenek nem voltak hozzászokva a motorhanghoz, ezért pánikba estek. Legalább tartottam egy kis pihenőt, amíg összeverődtek ismét, közben nagyon megtetszett az egyik fiatal srácnál lévő puska. Mivel nem értettük egymás nyelvét, váratlanul érte, amikor kivettem a kezéből a flintát, nem is volt alkalma ellenkezni, de elmutogattam, hogy visszaadom, csak szeretnék egy képet a fegyverrel a kezemben. Mosolyogtunk még egy keveset egymásra aztán spuri tovább.

Bekecmeregtünk a közeli faluba, ahol gyerekhad vett körül bennünket, amikor megálltunk útbaigazítást kérni. Tiszta fekete Afrika-feeling volt, a legkisebbet elszalajtották, hogy hozzon nekünk vizet, érdeklődtek kik-mik vagyunk, és éretlen, frissen csórelt gyümölcsökkel kínálgattak. Tudakolták, mit keresünk itt, ahol a madár sem jár, a tyúkok is csak azért maradnak, mert röpképtelenek. Nagyon kedvesek voltak, induláskor szaladtak utánunk egy darabig, integetve búcsúztak. Kezdtem érezni, hogy ideje lenne a pihenésnek, de az üzemanyag vészesen fogyott, ilyen útviszonyok között igencsak megnőtt az étvágya a Báránynak.

Végre elértem egy útelágazáshoz, aminek csak addig örültem, amíg ki nem derült, hogy a GPS-em szerint ilyen nem létezik. Választottam tehát találomra egy irányt, amely pár km megtétele után zsákutcának bizonyult. Az útelágazás csak látszólag volt az, az útépítő munkagépek és teherautók taposta ösvényre tévedtem. De a zsákutcában legalább ismét voltak emberek. Kérdeztem, merre van a helyes út, magyarázták is, de albánul nem értettem őket. Aztán szóltak, hogy ha várok egy kicsit, akkor végeznek a melóval és mutatják az utat. Nem nagyon tetszett az ötlet, de a nap már lemenőben volt, fél óra múlva sötét is lett, mire elindultunk. Ők elöl terepjáróval, én mögöttük a porban. Felajánlották, hogy menjek elöl, és nem kell nyelnem a port, de inkább haladtam mögöttük kicsit lemaradva, mert az út elég tréfás volt világosban is, nemhogy éjszaka. Kb. még egy órát kanyarogtunk a sötétben, amikor is kiértünk az aszfaltra, onnan a közeli városba Permetbe vezettek bennünket, ahol a szállásuk is volt egy motelban. Az olasz-spanyol EB focidöntő első félidejének végére oda is értünk. Különösen jól esett aznap a meleg étel, a söröcske és a zuhanyzás. Ja és nyertek a spanyolok… 120 km-t sikerült tekeregni a hegyekben elveszve a Bárány több mint 6 litert zabált. Elégedett voltam.

A következő nap megkerestük hát a most már közeli fürdőhelyet Petran mellett. Odagurultunk szépen aszfalton, cirka 5 km-t, de semmiért nem cseréltem volna el az előző napot. A fürdő albánul banja, felejthetetlen élmény, ahogy az ember egy hegyi folyó medrében, a helyiek által kövekkel kialakított medencében üldögél a hegy oldalából feltörő meleg vizes medencében, a lenyűgözően szép táj közepén. Megdolgoztam érte, ezért különösen jól esett a kényeztető luxus. Hallottam már, hogy az unalom elűzésére hasznos módszer, ha az ember leveti a ruháit és őrzi. Valami hasonlót csináltunk.

Egész délután henyéltünk és bohóckodtunk a helyi fiatalokkal, közben a napszemüvegemet is elveszítettem a víz alatti fotózkodás során.

Azután feltöltődve energiával nekivágtunk a következő szakasznak. Innen északra légvonalban 40 km Corovode, de ezúttal inkább a kerülő utat választottam Fier és Berat érintésével, a Tony által javasolt, barátja által üzemeltetett kempingbe. Skrapar a vidék neve, a célunk Corovode városa volt. Tony elmondása szerint a kemping 15 méterre van egy 150 mély kanyontól. Igazat mondott. Bár sötétedés után értünk Corovode-ba és a helyi rendőröknek fogalma sem volt, hol a kemping, egy srác alkalmi vezetőként odakalauzolt a városon kívüli szálláshelyre. Itt 4 albán fickóra találtunk, akik kicsit meglepődtek az érkezésünkön. Sehol egy vendég, elhagyatott helynek nézett ki, pedig csodálatosan szép volt a környék. A négy férfi közül az egyik jól beszélt angolul, ő katonatiszt volt korábban, Magyarországon is járt. Sokat mesélt Albániáról, közben sajtot eszegettünk és rakit iszogattunk, aminek meg is lett a hatása. Egy óra múlva már nem volt szükség szavakra a kommunikációhoz, üvöltött a zene és zengett a környék az óbégatástól. Természetesen én vittem a prímet, több üvegre is emlékszem, ami ki lett nyitva és totál részegre ittuk magunkat. Én lelkesen csapkodtam a lábamat tánc közben, meg a többiek hátát, először úgy néztek rám mint egy kerge ufóra. Adtam egy kis ízelítőt a magyar virtusból na. Ők is megmutatták a helyi táncokat, ami sokkal praktikusabb részegen, mert körtáncokról lévén szó, összekapaszkodva nehezebb elesni.

Szóval nagyon mulattunk, egy darabig ők is emlékezni fognak az őrült magyar motorosra, aki fékevesztetten tombolta át az éjszakát. Másnap reggel elég korán keltem, mert árnyék nem volt, 8 órakor már elviselhetetlen volt a hőség a sátorban.

Kaptunk még egy grátisz kis utazást, elvittek megmutatni a környék közeli látványosságait, és levittek a kanyonba is. Elképesztő élmény volt gyalogolni a sziklafalak között lefelé, az alant csörgedező folyóhoz. Sajnos végig nem mentünk, a vendéglátónk sem volt még száz százalékos szerintem, és az alsó szakaszon túl veszélyes lett volna lejutni. De ha nem papucsban indulunk lefelé atom másnaposan, akkor megmártózhattunk volna a hűs folyóban is, a helyiek lent kurjongattak. Vagy nagyon hideg volt a víz, vagy élvezték.

Eddigre már elégedett voltam az élménygyűjtés tekintetében, de elhatároztam, hogy mindent, ami az időnkbe belefér, ki fogok próbálni. És most következett a cseh offroadosok által javasolt útvonal. Corovodatól északkeletre egy faluban le lehet térni egy északi irányba vezető folyómederbe, amit a helyiek is használnak közlekedésre alkalomadtán. Így el lehet jutni Gramsh-ba, ahonnan ismét van út. A medret hamar megtaláltuk, és igazi kalandra leltünk ismét. Kb. 200 méter szélesen terül el a meder a hegyek között, ebben a nyári időszakban a folyó ezen a sávon keres utat magának, hol a jobb, hol a bal oldalon csörgedezik, hol épp középen.

Eleinte megpróbáltam keréknyomokat követni, de hamar rájöttem, hogy semmi értelme, az előttem járó is spontán útvonalon haladt. A meder alja hol sűrűn kavicsos (nagy kerek kövekről van szó) ami roppant bitonytalanná teszi a haladást utassal, hol mélyen poros vagy finom homokos (itt tuti az esés), hol mélyen saras, épp milyen szerencséje van az embernek. A legmélyebb gázló, amibe belementem max. 1 méteres volt, de igen sűrűn kellett átkelni a szeszélyesen folydogáló, erős sodrású vízen. Gabinak ismét gyakran le kellett szállnia mögülem, a mélyebb szakaszokon való átkelések miatt. Ha siet az ember, akkor ne menjen erre, itt nem lehet haladási tempóval kalkulálni. Mi nem siettünk, a talajtorna közben megint kezdett ránk esteledni, már fontolgattam a letáborozást. Egyszer a semmi közepén egy magányos öreggel találkoztunk, elképzelni sem tudom, hová tartott gyalog, persze a helyiek nem villamosmegállóban számolják a távolságot. A mederbe való letéréskor láttam egy IFA-t is szalmával megrakottan, de a későbbi „útviszonyokat” látva kizárt, hogy végig tudna menni, valahonnan közelről jöhetett. 10 km után már nyom sem igen volt, erre csak nagyon elszántak jó terepjáróval juthatnak el. És nagyon lassan. 17 km-t tettünk meg cirka 8 óra alatt.

A pihenőidők azok voltak, amikor törtem a fejem, merre tovább, vagy épp felkászálódtam egy esésből. Nagyon élveztem, ide biztosan visszatérek. Utas nélkül… Nehezebb gépeknek nem ajánlom, főleg felpakolva és rutin nélkül. De offroadosoknak kitűnő erőpróba és szórakozás.

Ismét ránk sötétedett, de éppen kiértünk a mederből, az aznapi célunk Elbasan volt, ahol másnap találkozót beszéltünk meg Tonyval telefonon. Gramshban megálltunk útbaigazítást kérni, amikor odajött egy kissé részeg albán srác, és mondta, ő és a barátja épp oda tart, elvezetnek bennünket. Beleegyeztem, de elég hamar megbántam a dolgot. Előttünk haladva 5 percenként megálltak az autóval, megkérdezték minden rendben van-e. Már kezdett felmenni az agyvizem, kalauzunk minden megállónál egyre részegebbnek tűnt, a kocsiban ugyanis folyamatosan ivott. Mérgesen elmagyaráztam neki, hogy ez nekem nem annyira jó, elég fáradt vagyok, Elbasanba menjünk, semmi cicó. Erre a kezembe nyomott egy üveg bort. Meglepődtem, de nem enyhültem, ezt látva kicsit gyorsabban haladtak tovább. Elbasannál nem a város felé tértek le, hanem egy elkerülőre, itt elfogyott a türelmem és elindultam másik, általam helyesnek vélt irányba a centrum felé. Mikor észrevették, megfordultak és szabályosan üldözni kezdtek, már kezdtem rosszra gondolni. Megálltam és újból elmagyaráztam nekik, hogy pont leszarom, milyen jó szállásötletük van, én a belvárosba tartok, holnap meg a cimborámmal van találkozóm. Tudtam, hogy csak nekünk akartak olcsóbb szállást mutatni, de a srác már nagyon értetlenre itta magát. Ok, mondta akkor keres nekünk szállást a belvárosban, feltétel, hogy utána iszunk velük. Az előző napi tivornya és a napi offroad után nem pont ehhez volt hangulatom, de megígértem neki. Este 11 körül be is fordultunk egy nagy szálloda udvarára, kíváncsi voltam mit intéz a fazon. A hátsó részhez mentünk, kiparancsolta az öreg recepcióst, megkérdezte mennyi a szállás.

Az öreg mondta, 50 euró. Én meg mondtam 20-at fizetünk. Ezt az albán srác lefordította a portásnak, aki nagyon nem akart kötélnek állni, de valami egyebet is mondhatott a vezetőnk, mert duzzogva mégis belement a dologba. ezután a két albán segített felcuccolni a szobába, a részeg srác minden ablakot leellenőrzött, hogy jól be van-e zárva, közben folyton azt magyarázta, hogy ebben az országban sok a rossz ember és a rabló, meg gengszter. A tököm tele volt már vele, csak egy vacsorára és egy ágyra vágytam. Ekkor felajánlották, hogy elvisznek autóval enni. Belementünk. Fél órát száguldottunk Elbasanon keresztül, észvesztő tempóban, a kocsiban üvöltött a zene, torzra hangosítva. Hát, nem mondom ez is élmény volt, a tegnapi virtuskodásom bűnhődéseként próbáltam viselni a dolgot. Megérkeztünk egy város határán kívüli étterembe, ami üres volt, talán épp zárni szerettek volna. Leültünk, rendeltünk ettünk, ittunk. Mindkét srác ivott (a sofőr is), bár ő vagy jobban bírta, vagy csak kevesebb volt benne, az ő nevére emlékszem, Elvisnek hívták. Ő csendesebb típus volt, mint a haverja, akivel egyébként biztos sokkal jobban megértettük volna egymást, ha egy hullámhosszon vagyunk. Azaz vagy ő józanabb, vagy én részegebb vagyok. Elmesélte, hogy évekig élt Angliában és sok mást is, de túl elgyötört voltam ahhoz, hogy érdekeljen. Végül nagy nehezen asztalt bontottunk és visszavittek a szállodába.

Másnap reggel egyeztettem Tonyval, találkoztunk, megmutatta az irodáját és persze megerősítettük szövetségünket, ittunk egy kávét majd nekem adta a napszemüvegét, mivel a sajátom elhagyása után a Gabiét használtam, ami nem állt olyan jól, különös tekintettel arra, hogy a fél lencséjét ki is törtem.

Most már a hazafelé vezető út következett, rövidesen elbúcsúztunk Albániától. Még a patakmederben leesett a rendszámom újra, már nem volt ingerem felcsavarozni, és kíváncsi is voltam, hazajutok-e rendszám nélkül Magyarországig. Elbasanból Tiranán keresztül haladtunk, amelyet meg kell nézni, de nem vágyik vissza az ember, Skhodránál pedig letértünk a tengerpart felé, majd Montenegróban, Baron és Budván keresztül Kotorba igyekeztünk.

Számomra nem túl érdekesek az ilyen tengerparti üdülővárosok, de Gabinak meg akartam mutatni, a Kotori-öböl pedig szép, mese nincs. A szárazföld felőli részen kerültük meg az öblöt (nem Tivat felé), és nem akadt az utunkba egyetlen kemping sem. Nem értettem a szitut, táblák nem jelezték, végül betértem egy tenger melletti strandra, ahol csak érdeklődni akartam. Végül az lett a beszélgetés vége, hogy megengedték (persze nem ingyen), hogy ott sátorozzunk közvetlenül a víz mellett. Nem messzire a tiltó táblától. Jó kis hely volt, remek kilátással, csak reggel zavartak az álmatlan nyugdíjasok, akik az első fürdőzők voltak.

Kotortól már nincs messze Dubrovnik, ami szerintem Horvátország egyik legszebb városa. Itt összefutottunk 3 német motorossal, (egyikük Erik erdélyi-magyar származású) akik Albánián és Görögországon, Bulgárián, Románián keresztül tervezték utazásukat. Magyarország felé még fontolgattam, hogy elmegyünk Plitvicébe, de az idő már szorított, ott pedig egy rövid túra is egy napot elvett volna.

Tehát megcéloztam Mostart, ami valahogy eddig mindig kimaradt az útvonalakból. Pedig gyönyörű, az oda vezető Neretva-völgy is látványos, igazi öröm volt levezetésképpen a szelíd vidéken motorozni.

Északra Jajca várát is megnéztük, majd a horvát határ előtt 20 km-rel találkoztam egy nagyon szorgalmas és elhivatott rendőrrel, aki utánam fordult a sebességmérővel. Óriási élmény volt, lelassíthattam volna, amikor megláttam facet to face, de egy kicsit még oda is húztam a gázt, én tudtam, amit ő még nem: nem volt rendszámom! Sokáig röhögcséltem ezután a sisak alatt, egész a határig. Probléma semmi, a rendszámot sem hiányolták most sem.

Terv szerint csak Harkányig utaztunk aznap, sok lett volna Budapestig tolni. A GPS rávitt persze az autópályára Eszék felé, de gondoltam keresek egy egérutat valahol. Nincs. Fizettem 2 eurót „büntetésből”, de persze ez megérte, arrafelé igazán nincs érdekes látnivaló. A magyar határhoz közelítve azonban már-már azt hittem, hogy a Bosnyák rendőrség Interpolos körözést adott ki ellenem, vagy valami speckó rendőr-vudu átkot mondott rám a bosnyák közeg, mert 2 motoros rendőrrel is találkoztam, pedig nem vágytam magyarázkodni miért nincs fent a rendszámom. Ezen a szakaszon nem árt óvatosan motorozni, minden bizonnyal sokan járnak erre, mert klassz kanyarok vannak, az úttest kiváló minőségű, bár én csak egy sportmotorossal találkoztam, mondjuk az ment is ész nélkül…

Aztán jött a magyar belépés. Itt már megállapíthattam, hogy Albániából haza lehet jönni rendszám nélkül motorral, és helyénvaló, ha a határőr azért szóvá teszi, hogy fel kéne rakni… de a túlbuzgó vámos csomagvizsgálata rosszul esett, még ha felületes volt is. Valószínűleg ő is érezte, hogy nem kellett volna. Sokáig dohogtam ezen, de hazaérkezni mindig jó, még akkor is, ha mellbe vágja az embert az itthoni kemping és üzemanyag árszínvonal, a gazdaságilag elmaradott helyeken töltött hetek után, ahol ezúttal sem raboltak ki, nem ettek meg vademberek, akik benzint isznak és tüzet pisálnak.

Hangoskönyv első rész:


Letöltés

Hangoskönyv második rész:
Letöltés

Hangoskönyv harmadik rész:
Letöltés

Hangoskönyv negyedik rész:
Letöltés



Copyright Kondor Túra Társaság 2019 - Minden jog fenntartva.