1: Tervezés

Az ötlet (mint nagy ötleteim többsége) a mellékhelyiségben született. Előzménye a 2011. évi Budapest-Bamakó futam, melyre érvényes nevezésem volt motorral, csak hát a vak végzet közbeszólt, egy térd törésből éppen lábra állva le kellett mondanom a motoros részvételről. Csapatunk két autós tagja támogatásával megoldásként beültem az ő autójukba. De ez egy másik történet. Annyiban tartozik a tárgyhoz, hogy a csalódás erős motívációt adott a következő kaland kereséséhez. És hát megjött az ihlet, amikor is olvastam egy leírást egy előző évi Fekete-tengeri túráról. 4 férfi, 4 motor, nagy kanyar. Na, ez pont nekem való, gondoltam, hiszen édesapám fiatal korában megkerülte a Balatont az MZ-jével, tehát az már nem lehet igazi kihívás, a legközelebbi alkalmas kék folt a térképen pedig éppen a Fekete-tenger. Mindezeken kívül sokszor leszólták az XT-met, mondván nem igazi túramotor, mindenre jó egy kicsit, de igazán semmire. Nem gerjeszteném a feszültséget ellenvéleményem részletes kifejtésével, a (túra) motorozás élménye mindenkinek mást jelent. Nekem a Yamaha XT660R épp megfelel, testméretemhez, súlyomhoz, stílusomhoz ideális méretben és tömegben, a várható kihívások, akadályok leküzdésére pont alkalmas, megbízható szerkezet. Neve Bárány.

Tehát nekiültem először az interneten a térképnézegetésnek, információgyűjtésnek, aztán lassan terv lett az elképzelésből. A részletes túraútvonal (szállásokkal, megállókkal) kidolgozása a kaland halála szerintem, ezért két alapvető dolgot határoztam meg magamnak. Egyik, hogy a tenger bal kézre essen, a másik, hogy egyedül megyek. A többi részletkérdés. Többen kritizálták az elképzelésemet persze, főleg azért merthogy egyedül nem biztonságos egy ilyen utazás. Érvek és ellenérvek ütköztetése után tettem is egy kísérletet a társkeresésre. Az ötlet nem vált be, bár egy jelentkező azért akadt, de az indulás előtti utolsó héten kiderült mennyire távol állnak elképzeléseink egymástól. Tehát maradt az első verzió, aminek őszintén tudtam örülni, mert már kezdtem stresszelni magam a várható konfliktusok miatt.

Mindeközben a felkészülés részeként verbuválódott egy háttércsapat is a Gearmag internetes tesztoldal lelkes közreműködésével. Kis csapat, de hatékony. Nekik köszönhetem az út szponzorainak nagy részét, a lelkesítést, amiből rám is ragadt valamicske. Valójában sokan nem hittek benne, hogy sikerülni fog, ami előtt értetlenül álltam. Idő és pénz kérdése csupán, ha megszületett az elhatározás. Időt tudtam szorítani mivel nem alkalmazottként dolgozom, az anyagiak vonatkozásában pedig megtettem a szükséges lépést; eladtam az autómat. Az irigyek kedvéért mondom el mindezt, akik nem értik az egész filozófiáját és csak azt látják, hogyan nem képesek megvalósítani egy ilyen utat. A tervezett költségvetésem mindösszesen 300.000 HUF volt, ennek fele euróban, fele dollárban, fele az üzemanyagra, fele az egyéb költségekre. Majdnem sikerült is kihozni ennyiből… Az idő tekintetében 21-28 nap volt a terv, távolság 10.000 km (szerviz távolság).

2: Felkészülés:

A Bárány felkészítése egyszerűbbé vált az éppen aktuális időszakos szerviz miatt. Mivel egyszer már szakadt el láncom, erre külön gondot fordítottam. Tehát új láncszettel és új gumikkal indultam. A gumik kiválasztása okozott némi fejtörést, ugyanis a tervezett út legnagyobb része aszfalt volt. A választásom a Heidenau K60-asára esett. Bevált, és érték ár arányban is megfelelőnek találom. Évek óta ugyanott szervizeltetek, megbízom a tudásukban, az ár megfelelő, és nem mellesleg jó fejek . Nemigen értek a motorszereléshez ezért kérésemre mini oktatást is tartottak munka közben az esetleges (és általam megoldható) hibák elhárításáról. Kicsit mocorgott bennem a félsz, a Bárány 40.000 km-e miatt, de megnyugtattak. Hinni is akartam, mert hát a legfontosabb, amit a típusról írnak, hogy megbízható, kiforrott konstrukció. Saját tapasztalataim is ezt igazolják, de azért a biztonság kedvéért elvittem a maradék olajat… nem volt rá szükség.

Ha már ilyen „nagy útra” indulok, kell egy kis felhajtás is, gondoltam. A Bamacool Team tapasztalataiból kiindulva neki is láttam a szervezésnek. Szponzor akadt a Gearmag segítségével, a „projektnek” hamar lett hangzatos neve is (Condor Legion Around the Black Sea), szervezeti háttérként pedig kéznél volt egyszemélyes túra társaságom (Kondor-Túra Társaság). Mindezek nem szükséges dolgok persze de egyrészt keretet adtak a vállalkozásnak, másrészt így szinte már küldetéssé vált az út. Elérkezett az idő, hogy a tervezett útvonal országai felől is informálódjak. Különös tekintettel a tenger keleti partjára a bonyolult politikai helyzet miatt. Már rutinszerűen kezdtem keresni nyelviskolát és találtam is. Fontosnak tartom, hogy legalább pár szót, kifejezést elsajátítson a magamfajta utazó. Valódi tapasztalat, hogy a helyiek szívesen veszik, ha az általuk is beszélt nyelven legalább megpróbálsz kommunikálni. Részemről ezzel kifejezhetem a tiszteletemet is. Praktikus nyelv az érintett területekre természetesen az orosz. A Szamovár Nyelviskola segítségével neki is rugaszkodtam hát a nyelvtanulásnak olyan félgőzzel… Időm sem nagyon volt már rá, és számítottam a hosszú távú memóriámra, hiszen én még középiskolában is bejártam orosz órákra kötelező jelleggel. Az angol világnyelv ugyan de az oroszok sokan vannak, nagy országuk van és szerintük a sajátjuk is világnyelv. Vicces volt, amikor szerény angoltudásomat hallva tőlem akartak tanulni, egyébként nem találtam jellemzőnek, hogy beszélnek angolul. Speak russian or die! Mindez talán a birodalmi szemléletükből következik.

A nyelviskola kedves tanárnője Valentina segítségével találkoztam egy obsitos katonatiszttel is, aki épp abban az időben tért haza Grúziából, ahol civil uniós megfigyelőként dolgozott. A legnagyobb kihívásnak az Abháziába való belépést tekintettem, hiszen Oroszországon és néhány volt Orosz tagköztársaságon kívül Venezuela és Nauru ismeri el a világban nemzeti függetlenségét, Magyarország az elsők között pedig nem… Felsőbb (orosz) kapcsolati érdekek nyilván elég fontosak, hogy ez a vélemény kinyilvánítás a külügynek érdekében állt. Kaptam egy nevet telefonszámmal, ami megalapozta önbizalmamat és eloszlatta kétségeimet. Mivel diplomáciai kapcsolat a fentiek okán nincs Magyarország és Abházia között vízumról nem beszélhetünk, belépési engedélyt lehet kérni csupán. Első és második kérelmemet is elutasították, a kapcsolatként megjelölt hivatalnokkal nem sikerült beszélni távolléte miatt. Tehát induláskor azért maradt némi kétely a belépést illetően, márpedig a szándékom az volt, hogy szárazföldön kerülöm meg a nagy vizet. Persze B tervként számba vettem a komppal való átkelést is Törökországból Orosz honba.

3: A küldetés

A CLABS projekt tehát kezdett körvonalazódni, kellett egy vezérmotívum. Sok hülyeség is kipattant a fejemből, hiszen a legelső eszement elképzelés szerint a téma az érintett útvonal leghírhedtebb kocsmáinak bejárása volt Piszkos Fred stílusban. Időközben (kijózanodva) aztán változott az elképzelés. A túra elsődleges célja természetesen a kihívások leküzdése és a tapasztalatszerzés volt. Később érdeklődésem középpontjába került (ha már úgyis ellátogatok Örményországba) az örmény genocídium is. A kezdeti időkben különösebben nem érdekelt az érintett országok kultúrája, meggyőződésem szerint előbb érdemesebb ott lenni, átérezni a feelinget, ha nagyon rákészül az ember esetleg előítéletei alakulnak ki. Persze kicsit olvasgattam azért, de a központi téma a Grúz-Abház kérdés volt politikai tekintetben.

A támogatók körének kialakulásával jött még egy fontos motívum küldetés-ügyben, ami épp passzolt a saját stílusomhoz is. Kaptam GPS-t (Garmin Oregon 450), digitális outdoor (!) fényképezőgépet (Olympus TG-810), sisakkamerát (Drift), defektjavító készletet (Slime), GPS nyomkövetőt (MultiAlarm), outdoor ruházatot és felszerelést. Persze mindezt nem ajándékba, hanem tesztre. Így már abszolút kialakult az út filozófiája, körvonalazódott véglegesen a küldetés. Az út végeztével megírom majd tapasztalataimat az eszközökről és mindenki boldog lesz.

4: Térképek, vízumok, belépési engedélyek, vám

Kicsit meglepődtem, amikor kiderült, hogy a google nem tervez a keleti parton. Sebaj, gondoltam a GPS world map-je elég jó lesz, hiszen papír térképeket már beszereztem. Egyébként sem elég a biztos navigáláshoz csupán GPS ilyen helyeken. Illetve nem bízom benne. Tettem néhány erőtlen próbálkozást GPS térkép beszerzésére (interneten elérhetők, csak hackelni kell) de mivel közben lett hivatalos támogatóm ez ügyben, maradt a GPS-papír kombó, mert a magyarországi Garmin képviselet nem forgalmaz az érintett országokra térképet (!). Apropó Garmin. Fájhat, de nincs megfelelő alternatíva. Szerintem egyébként jó is. A műholdak nagy része USA, következésképpen a monopolhelyzet megkérdőjelezhetetlen.

A manapság magától értetődik Európában a szabad utazás, természetesnek vesszük, hogy tulajdonképpen nincsenek határok. Arrafelé azért árnyaltabb a kép, ha nem is a harmadik világhoz hasonlatos. Románia, Bulgária free, Törökország 15 euro a határon a vízumért, Grúzia free (!), Örmény vízum határon intézendő szintén (itt kell külön biztosítás is), Oroszország… Előre megváltott vízum és utasbiztosítás szükséges, és észnél kell lenni mit igényel az ember. Van iroda Budapesten, amely elintéz mindent némi plusz pénzért (szállásfoglalás pl.). A technikát csak az oroszoknál kell vámkezelni, na az egy hosszadalmas procedúra. Be-, ki… Korrektek és alaposak, szinte németesen precízek, meglepő tapasztalat volt. A nyomtatványokat cirill betűkkel, oroszul kell kitölteni, ami azért az adott helyzetben okozott némi kihívást. Abházia a fent említettek szerint belépési engedéllyel, Ukrajna free, Moldova free, hazafelé úton Erdély (Románia) már mintha otthon lenne az ember fia.

5: Felszerelés

Volt nagy terv induló-buliról és egyebekről, a vége az lett, hogy végig esőben lemotoroztam Pécsig a Gearmag főhadiszállására. Gondoltam kezdésnek nem rossz, útba esett a 6-oson fél méteres vízátfolyás is. Még Budapesten elszakadt a szövet nyeregtáskám összekötő pántja, bemelegítésként megvarrtam az út szélén (pontosabban megvarrták helyettem). Aztán egy szárítkozós-, beszélgetős-, borozgatós este után még Pécsett az indulás előtt élelmiszer készletek feltöltése, új esőnadrág beszerzése. A régi ugyanis gagyi volt, számítottam rá, hogy nem bírja végig, de arra nem, hogy darabokban veszem le az első zuhi után. Kéjes örömöt éreztem, amikor letéptem magamról.

Hasznosnak bizonyult a tanács, amit megfogadtam; a kuszkusz jó étel. Kis helyen elfér, kiadós étek. Ha ízesíti az ember egészen ehető is. E mellett természetesen csomagoltam alap fűszereket főzéshez és jó adag házi készítésű energia-szeletet. A rántott (lapos) hús sem rossz választás, meglepően sokáig nem romlik meg és hidegen is finom. De igazi kész kaját nem akartam vinni, hiszen komplett tábort cűgöltem a két oldaltáskába. Ami szerintem szükséges tehát: ruházat max. 5 váltás fehérnemű (zokni, póló, alsógatya), hosszú nadrág (ha lecipzározható szárú, akkor egyben rövid is), aláöltözet a hideg napokra (alsó-felső), meleg pulóver 1 db és egy még melegebb, eső- és szélvédő kabát (Gore-tex!! és nincs alku), vízálló bakancs, esővédő nadrág, csizma (latex, bakancsra húzható), fürdőnadrág, tengeri szandál (nem bőr). Talán még egy öltöny befért volna, de vasalónak semmiképp nem maradt hely ezért meghoztam az ésszerű kompromisszumot. Motoros páncélt, térdvédőt sem hagytam itthon. Ha hidegben kell aludni, szükséges egy jó hálózsák és sátor. Nem tescós, az nyári fesztiválokra és a kertbe való, hanem igazi minőségi cuccok. Kezdők nyugodtan vásárolhatnak a Decathlonban, tanáccsal is ellátják őket. Tehát felpakoltam a jó öreg Vaude sátramat és egy -5 fokig komfortos hálózsákot keresztben rögzítve a csomagtartón, mellette elfért egy 80 literes Louis-os hengerzsák. Indulás előtt szereztem be és kicsit aggódtam, hogy túlméreteztem a dolgot, de minden belefért, amit az időjárástól óvni kell. A két oldaltáskában a túlélő- és főző felszerelés, edénykészlet, élelmiszer, defektjavító, láncspray kapott helyet. Dobozban energiaszeletek és némi élelmiszer, na meg a víz, hozzá iso italpor, illetve hagytam helyet a menet közbeni akkutöltéshez szükséges kábeleknek és csatlakozóknak. Ezt a töltő kérdést érdemes leegyszerűsíteni. Én olyan eszközöket használok lehetőség szerint amelyek AA (ceruza) elemekkel/akksikkal is működnek. Nem jártam még olyan helyen ahol nem lehet ilyet beszerezni, ha tönkremennek. Sajnos a hiperszuper sisakkamera és outdoor fényképezőgépgyártók még nem jutottak el a felismerésig, mondjuk nem is a magamfajta a célközönségük, hanem a turisták népes serege. Megértem. Felpakoltam még egy tábori széket is, ami nagyon hasznos volt a törött (gyógyult?) térdem miatt. Összesen-bár nem mértem le-a teljes felszerelés tömege nem volt 35 kg. Elszaladni vagy gyalog menekülni ugyan bajos lett volna vele és két körben kellett lepakolni. Sokat agyaltam mit hagyhattam volna itthon, de a tesztek miatt (is) minden szükségesnek bizonyult. Talán csak a víztisztítót nem használtam és szerencsére a defektjavítóra (kompresszorral) és az olajra sem volt szükség. Mindebből látszik, hogy nem bonyolítottam túl a kérdést, ami nem praktikus az fölösleges. És talán az is szembetűnő mennyiben más az elképzelésem a túramotorozásról ellentétben a klasszikus nagyendúrós-dobozos-szélvédős-zümós stílussal. Ezért is nem nagyon erőltettem a társ keresését, ha éhes vagyok eszem, ha fáradt vagyok, alszom, ha menni kell akkor menni kell stílust öntörvényűnek és kíméletlennek tartják sokan és igazuk is van a saját szemszögükből. Nekem viszont ez jelenti a kaland egyik fontos részét.

6: Az út

Romániára és Bulgáriára nem vesztegetnék sok karaktert, akit érdekel, ugorjon el oda, 2-3 tank benzin. Mivel az odafelé utat a keleti partig szerettem volna tempósabban megtenni ezért még csak nézelődni sem álltam meg. Tankolás és menet. Az első éjszakát a Kárpátokban egy erdei szálláson töltöttem (20euro), rám esteledett és a kamionforgalom miatt már nem éreztem biztonságban magam, közben a hideg és az eső is kivette az erőmet.

Aztán a második napon el is érkeztem az út csúcspontjáig, amikor is a Duna-deltához közel egy városban sikerült beleborítani magam egy 3 méter mély gázgödörbe. Kibírtam röhögés nélkül, de szerencsére nem sérültem meg és a Báránynak sem lett baja. Kifolyt némi benzin, felcsúszott a kuplungkar és szétesett a jobb hátsó index. 5 perc szerelés és pár mély levegővétel után indultam tovább, miután a helyiek segítségével kikecmeregtem az árokból és közös erővel kiemeltük a motort is. Merthogy a gondviselés jóvoltából mindez egy hitközség (kocsma) előtt történt ahol épp sokan éltek lelki életet.

Aznap este vágytam egy kis komfortra és biztonságra ezért egy „drága” szállást választottam. Első és utolsó szállodai szállásom 60 euróba fájt Tulceában, de kádban fürödtem és rendbe szedtem megtépázott méltóságomat. A jó az volt a bukásban, hogy emlékeztem rá, a sisakkamera be volt kapcsolva. Megpróbáltam visszanézni a felvételt, de igazából csak arról tudtam meggyőződni, hogy rögzített, aztán már kakukk. Gondoltam majd megszervizeltetem valahol menet közben, nem tett jót neki a fejre esés (a sisakomra felül volt rögzítve). Egy vicces lúzer videó kategóriában talán esélyes lenne a dráma. Inkább az út hátralévő részére koncentráltam és este a bárban még két sört is ittam vigaszként.

Másnap a dunai kompátkelés után hamar elértem a Bolgár határt, majd belépés után az útról letérve vertem tanyát egy erdősávban a szántóföldek mellett. Sütöttem, főztem ismét én lettem az élet császára. Némileg rontott a hangulatomon a sötétedéssel egy időben érkező kitartó eső, amivel semmi bajom nem lett volna, ha nem hagyok kint egy energiaitalos fémdobozt, amire a levelek miatt nem pont ütemesen érkeztek a vízcseppek. Sokáig idegesített a hang, kimenni nem volt ingerenciám, csak reggel derült fény a rejtélyre.

Reggel a szokásos kávé után a csomagolás már olajozottan ment, és kicsit próbáltam vagánykodni a szántóföldön, de hamar beláttam, hogy a csomagok miatt jobb, ha visszaveszek az arcomból. Na meg, ha jön a paraszt leüti a fejem bukóstól. Tehát irány a Bolgár tengerpart. Megfordult a fejemben, hogy lemegyek kicsit közelebb a vízhez (hogy lássam is legalább) de jártam már erre (Várna, Burgasz) és nem találtam elég vadregényesnek a hotel-moteldzsungelt. Biztos jó választás annak, aki szeret napozni és semmit tenni, nekem nem való, különben is még mindig fontos volt a tempó. Az európa térképpel jól navigált a GPS, következett a török belépés.

Következő célállomás Isztanbul. Közben az otthoniak kerítettek a belvárosban egy hostelt (18 USD), címmel. Az Isztanbuli traffic-ról, a törökök vezetési stílusáról, ami rosszat hallani lehet mind igaz. Egyszer eltévedtem kicsit és egy autópálya kapun is átsuhantam, felmerült bennem a kérdés; vajon itt hol kellett volna fizetnem, de nem stresszeltem magam. A legproblémásabb a belvárosban az volt, hogy az utcák macskakövesek és meredekek, hamar rájöttem, hogy lejtőn lefelé nem nagyon kéne erőltetni az első féket. Át kellett verekednem magam egy-két útfelbontáson is (járda), a rendőrök nem foglalkoztak velem, a járókelők sem háborogtak.

A hostelban megörültem az internetnek aztán hamar hangulatot váltottam, amikor kiderült, hogy érmebedóbós, csakhogy nincs váltópénzük. Egy kicsit bezordultam ettől, talán ennek is köszönhetően nem tettek be mellém senkit a 6 ágyas szobába. A korai kelést még mindig nem tartottam szükségszerűnek így délelőtt lett mire elhagytam a várost. Nem sok mindent láttam belőle és azzal a gondolattal vigasztaltam magam, hogy ide legalább két hét kell, hogy csak a prospektusokban leírt nevezetességeket megnézhesse az ember. Ez egy külön projekt lehet, az én utam más.

Az eredeti elképzelésem szerint az útvonalam egész Törökország közepén vezetett volna, de bár a magamnak betervezett etapokat teljesítettem és nem voltam csúszásban sem, inkább célba vettem a tengerpartot, a pocsolya déli részét. Szinte csak tankolás miatt álltam meg, elég kényelmetlen érzést okozott a 470 HUF körüli benzin ár. A törökök igen szívélyesek minden alkalommal a kutakon teával kínáltak. Az egyik helyen fociszurkolókkal találkoztam és egyből kapcsoltam majd mondtam a Puskás nevet, onnantól cimborák voltunk. Ők meg emlegették a saját sztárjaikat, de a focihoz (is) hülye vagyok, a két nagy török klubcsapat nevét, ami rémlett meg nem mertem mondani, mert nem volt egyértelmű ők melyiknek szurkolnak. Persze ők törökül én meg először angolul próbálkoztam aztán magyarul mutogattam. Az egyik pihenőnél vettem egy csavarhúzó készletet, amivel szét tudtam szedni a sisakkamerát. Nem értek hozzá igazából, de bátor vagyok. Megállapítottam, hogy elromlott, de tuti nincs nagy baja majd ugyanolyan szakszerűen összecsavarozgattam. Közben meg is ebédeltem tehát nem pazaroltam a drága időt. A tengerpartra vezető út teljes hossza kb. 700 km, és pont építették szinte végig. Aznap még idegesített, hogy az útfelbontás miatti 50-es sebességkorlátozás helyett a forgalom 100-as tempójánál előzés közben rám előznek 120-szal, de különböző lelki gyakorlatok rávezettek a helyes útra, ismét legyőztem a stresszt. Aznap éjszakáig motoroztam és egy kamionos motelban szálltam meg. Nagy szeretettel és kíváncsisággal fogadtak, a kamionmosó és önjelölt alkalmi motorfelvigyázó éjjeliőr ajánlkozott őrző szolgálatra, de kitaláltam, hogy csak műszakos slagember, aki a buszok szélvédőit mossa és ott sem lesz reggelig, ugyan , hogyan vigyázna a vasra. Tehát úgy tettem mintha nem érteném, mit akar. Ezzel lezártnak is tekintettem az ügyet.

Reggel az éttermi részben aztán nem értettem miért vagyok olyan érdekes, a személyzet több tagja is kíváncsian leskelődött. Kiderült, hogy a nagy motorláncolásban éjszaka benne felejtettem az indítókulcsot a Bárányban és azt akarták visszaadni valamilyen szertartás keretein belül. Tulajdonképpen szerintem egy viccet akartak elmesélni az aktushoz, de csak annyit értek törökül, hogy zsebemben sok alma van. Azt is csak akkor, ha én mondom. Szóval csak úgy visszaadták, nagyon rendesek voltak ők is, semmilyen cash-ről nem esett szó, mármint, hogy lehetnék hálás. Egy jót azért sikerült nevetnem magamon. Ez a nap is vidáman indult!

Lassacskán elértem a tengerparti szakaszt, itt már városokon keresztül 2×2 sávos utakon haladtam. Közben azon járt az agyam, hogy sisakkamera nélkül nem tudok videókat készíteni. Érdekes ugyan azért nem volt a szakasz, mert a tenger bel kézre esett kb. 50-100m távolságban, de szinte nem is láttam az utat elválasztó korlát miatt. Azért bíztam benne, hogy rövidesen következik valami érdekesebb is, ezért a videó megoldáson törtem a fejem. Keresni kezdtem az út mentén egy mezőgazdasági vagy hasonló boltot és találtam is egyet. A tervem az volt, hogy a kormányra keresztben rögzítek valahogyan egy félbevágott slagot, amibe a fényképezőgépet teszem, így menet közben is használhatom, akár videózhatok is vele. Először nem nagyon értette az üzlet tulaja mit szeretnék, a vége az lett, hogy a napernyős asztalkája mellett teázgattunk miközben egy-két haverja is odajött érdeklődni segítőkészen, sőt az apjának is bemutatott. Komótosan kifarigcsáltam a fotókonzolt, rögzítettem műanyag kötegelővel és Power Tape-el, a fényképezőgépet pedig a slagba helyeztem majd leszigetelőszalagoztam rögzítés gyanánt. Adtam a dizájnra is, szép zöld slagot választottam. Megfordult a fejemben az is, hogy szabadalmaztatom az ötletet, de mégis elvetettem a gondolatot.

Alkalmi vendéglátóm nem fogadott el semmit a felhasznált anyagokért cserébe (gyűlnek a piros pontok), én még kértem egy közös fotót aztán indultam Samsun és Trabzon irányába.

A törökök nagyon szarul vezetnek, de nagyon kedves emberek. Trabzonban nekiláttam internet kávézót keresni, aznap már egy közeli szállás volt az elképzelésem. Az internetszalonban esélyem sem volt megküzdeni a csekély sávszélességgel és feltöltési sebességgel, mégis csak órák múlva adtam fel. Ami nem megy, nem kell erőltetni. Mindegy, annyi idő alatt ettem és érdeklődtem kemping iránt is. Déli irányban a hegyek között találtam a legközelebbit, olyan úttörőtábor jellege volt. Mire lesátraztam, érkezett szomszédnak a placcra egy 3 tagú társaság, akik később invitáltak is a terített kempingasztalukhoz. Mint kiderült a férfiak együtt vakációztak (egy mérnök, egy zenész és egy gazdálkodó), angolul többé- kevésbé meg is értettük egymást. Tehát így nyaralnak… Autó, sátor, kemping. Nagyon szimpatikusak voltak, etettek, itattak én cserébe az energiaszeletemből ajánlottam fel nekik és főztem nekik frankó eszpresszót is.

A török-grúz határ következett. Kicsit elgondolkodtam miért nem látok grúz rendszámos járművet pedig a határhoz már nagyon közel jártam a GPS szerint. Nem derült ki mi volt az oka, a határon kisebb csellel könnyen átverekedtem magam a rengeteg kamion között a török kilépő oldalon. Amint leállítottam a motort odajött egy fazon és ajánlotta máris a bizniszt. Odaadom az iratokat, elintéz mindent én meg adok 40 eurót. Hja, mondom de nekem csak 15 dollárom van. Az nem jó, kevés. De én már számítottam rá, ennyit ért meg nekem a könnyítés ezért a hasitasi első zsebébe ki is készítettem a lovettát. Elment, elintézte aztán siránkozott kicsit, hogy gyerekei vannak én meg, hogy nekem nincsenek, végül a béke és szeretet jegyében elváltunk, miután meggyőztem, hogy tényleg nem adok többet 15 dollárnál. Nem tudom mire számítottam a grúz oldalon, de meglepetésként ért, hogy a határőrök angolul beszélnek, mintha skatulyából húzták volna ki őket, a határállomás modern, webkamera miegymás. Gyors, korrekt beléptetés volt. A grúzok nagyon húznak az unióhoz (már csak a nagy testvérrel való legutóbbi 2008 évi 5 napos bajuszösszeakasztás miatt is), a határon tapasztaltak szerint nem csak földrajzilag európai ország Grúzia. Itt már éreztem kicsit a felfedezés izgalmát.

A tervem az volt, hogy végre elérve az igazi céljaim első állomását, a tenger keleti partján északra haladok, majd keletre folytatom az utat Tbiliszi irányába. A tengerparti sáv mediterrán fái alatt húzódó főutat hosszasan üzletek szegélyezik, mindenféle szuvenírboltok és egyebek a turisták kiszolgálására. Megfordult a fejemben, hogy itt már lemehetnék megmártózni a fekete vízben, de az idő szorított, az aznapi etap végén ismét vadkempinget terveztem a Rioni-folyó völgyében. Még sötétedés előtt tábort vertem vízközelben és összeütöttem egy lecsós kuszkuszt. Közben lelkesen videóztam magam és gyakoroltam a tűzgyújtás fortélyait.

A folyót a táborhelyemtől nem láttam, hallani hallottam, gondoltam reggel jól fog esni egy frissítő fürdő. Számításom nem jött be, reggel tehéncsorda vonuló zajára és traktorhangokra ébredtem. Még jó, hogy pár méterrel arrébb vonult a csorda és nem döntötték fel a Bárányt. Inni mentek a folyóhoz és nem voltak szobatiszták ezért a fürdőzéstől eltekintettem. Pedig előző este láttam egy pecást, vajon mivel csalizhatott? Közben megfőztem a reggeli kávémat és széles mozdulatokkal hívtam vendégségbe a parasztokat, de mintha nem bíztak volna bennem. Nem kértek belőle viszont barátságosak voltak. Út közben valahol érdeklődtem kemping iránt, amit nem értett az interjúalanyom, aztán amikor leesett neki mutatta, hogy bárhol lehet sátorozni, erre vonatkozó szabályokat nem ismer. Valószínűleg nincs is szabály, mint ahogyan kemping sem.

Hajrá Tbiliszi! A vidéki úthálózat nem túl bonyolult, könnyű megfejteni. A közlekedés talán kicsit veszélyesebb, mint Törökországban, errefelé a tehenek szabadon kószálnak az utakon, de meg lehet szokni. Inkább az ugyancsak szabadon rohangáló disznók a veszélyesek, a tehén bamba és kiszámítható, ha megijed, akkor sem reagál olyan gyorsan mint egy nagy kandisznó. Olyat láttam is elütve az út mellett, bocit nem.

A Tbiliszibe vezető autópálya-szakasz okozott némi meglepetést. Állatok ugyan nem voltak, illetve állat-alakban nem, de a két sávon egymás mellett haladó autókat simán megelőzték láthatóan rutinból úgy, hogy a szembe jövő két sávban közben is folyamatos a forgalom. Elválasztó korlát nincs. Elképesztő.

Kisvártatva megérkeztem a fővárosba és belekóstolhattam az ottani traffic-ba is. Először is meg akartam keresni a Grúziai Magyar Nagykövetséget, információim szerint a Budapest utcában. Nocsak, ezt talán nem felejtem el ezért fel sem írtam. Törökország óta nem volt GPS-térképem, de nem éreztem hiányát csak most a nagyvárosi forgalomban egy bizonyos utcát keresve. Megoldásként megkértem egy taxist, vezessen a címre. Kisebb nehézségek után odatalált, fizettem, elment, de a követség mégsem ott volt. Pedig logikusnak tűnt. Jött a kérdezősködés, elindultam és már belebonyolódva a helyzetbe besurrantam egy egyirányú utcába, persze nem a jó végén. Oppá, épp mintha engem vártak volna, ott is állt pár egyenruhás. Előkészítettem legbarátkozósabb, leg szélesebb vigyoromat és leparkoltam mintha éppen őket keresném. Kiderült ők nem igazi rendőrök illetve nem közlekedésiek és csupán cigiztek az őrs előtt az utcán. Valami politikai rendőrségféle volt, ezt később tudtam meg. Mindenáron segíteni akartak, kijött a parancsnok is és adtak útbaigazítást miután körbetelefonálták a grúz államszervezet apparátusát. Egyikük végül gyalog elvezetett a szerintük jó címre, amely már nagyon közel volt, épp egy sikátornyira. Megköszöntem és mentem fel a lépcsőn. Tévedés kizárva, itt a magyar lobogó, magyar felirat az ajtón (Richter Gedeon képviselet). Kopogtam, gondoltam megérkeztem, itt majd megpihenek kicsit. Hamar kiderült, hogy ma még nyeregbe kell szállnom, mert itt nincs csak a gyógyszergyár irodája, az alkalmazottak nem beszélnek magyarul, viszont angolul igen, de mégsem őket keresem. Szerencsém volt, egy ügyfél vagy nemtomki épp akkor távozott és autóval odavezetett az igazi követségre. Most sem volt nagy a távolság, de egyedül talán órákig tartott volna. Hát nem főutca, sőt zsák. Előtte rendőrposzt, ahogy illik unatkozó őrrel, de itt már tévedés kizárva. Stimmeltek a feliratok is. Azért kerestem a külképviseletet, mert szerettem volna egyrészt infókat tőlük, másrészt kint élő magyarokkal akartam találkozni. Itthon a felkészülés során megkerestem a Külügyi Hivatalt (több, más úttal kapcsolatban is) és a konzuli referens minden alkalommal nagyon kedves és korrekt volt, de mindig kiderült, hogy fingjuk sincs mi a helyzet az általam érdekelt országokban. Megkérdezni tudják csak az ottani diplomatáktól. Na ezt én is tudom, csak oda kell menni előbb. Egyébként is hervasztó tud lenni, amikor hivatalból figyelmeztetnek a veszélyekre. Mondjuk ez a kötelességük, de ha rájuk hallgatok, erre az útra sem indulok el. A politika az nem az élet tükre. Minden politikus ember (?), de nem minden ember politikus. Az előbbi nagyon idétlenül hangzik, de talán a legfontosabb megállapítás, amit tapasztalatom is alátámaszt. Bárhol jártam eddig a világban probléma csak akkor merült fel (kivéve a kocsmai verekedést) ha egyenruhással kellett egyezkedni. Mert vele nem lehet (kivéve, ha korrupt J). Az emberek (népek) közötti feszültségeket legtöbbször pont a politika szítja. De térjünk vissza a földre.

A követségen épp a látogatásomkor csak egy grúz hölgy tartózkodott, aki elég jól beszélt magyarul, szóval tartott, kávét főzött és így együtt vártuk a magyar diplomatát, aki rövidesen meg is érkezett. Ha jól emlékszem amúgy is dolga volt, nem miattam fáradt be. Hosszas beszélgetés következett, cirka 3 órán keresztül nyaggattam kérdéseimmel, közben lecsúszott pár kávé és pár pohár víz is. A grúziai nagykövetség látja el hazánk képviseletét Örményországban is ezért aktuális képet és információkat kaphattam. A nagykövet épp búcsúzkodott Jerevánban, mert rövidesen lejárt a kiküldetési ideje. Szívesen találkoztam volna vele is, egyrészt mert szerettem volna megköszönni a konzuli referensen keresztül nekem küldött infókat másrészt mert kíváncsi vagyok a külszolgálatban lévő diplomatákra, érdekesnek tartom és nagyra értékelem a munkájukat. A helyettese minden tekintetben pótolta hiányát, felajánlotta szálláslehetőségként a házát is, amit inkább nem fogadtam el várandós feleségére való tekintettel. Nagyon rendes volt, igazán tartalmas és hasznos beszélgetés sikeredett az ott eltöltött idő alatt. Egyik fontos kérdés a Grúz-Abház határátkelés volt Oroszország irányába északra.

Még Törökországban kaptam a hírt hazulról, hogy megérkezett az engedélyem, ki is nyomtattam Isztanbulban és elmentettem a telefonomban is.

A következőképpen lehetséges (és csak így, ebben az irányban és csak elméletileg) az áthaladás: mivel Grúzia nem ismeri el Abházia függetlenségét ezért határőrizetet nem tart fent, a határnál csak egy rendőrposzt van civil rendőrökkel, akik ha megállítják az utazót csak arra jogosultak, hogy felhívják a figyelmet arra, hogy az Abház oldalon nem tudnak felelősséget vállalni a biztonságáért. Ha azt tudakolják, mi a célja a látogatásnak semmiképp ne mondjuk azt, hogy Oroszországba szeretnénk továbbmenni, mert az tilos! Tiltott határátlépésnek minősül az Abháziából Oroszországba való átkelés, amiért a következő grúziai látogatáskor már vágnak is a sittre, hiszen belépéskor kiderül az útlevélből, hogy nincs kilépő pecsétje a manusnak. Azért talán az Interpool-t nem küldik rá az emberre, de az így használt útlevelet érdemes eltenni emlékbe, ha még egyszer Grúziába kell menni. Az oroszok valószínűleg beengednek Abházia felől, de sajnos nem én lettem az első élő magyar motoros, aki megjárta az utat, de erről majd később. Másképp kizárt Oroszország felé az átkelés, a Kaukázus hágóin lévő Grúz-Orosz átkelőhelyek le vannak zárva a feszült viszony miatt. A Kaszpi-tenger felőli határon pedig csak a FÁK tagállamok állampolgárai juthatnak át. Elég lehetetlen szitu, nem nagyon tudtak bátorítani a követségen sem, de már úgy éreztem a belépési engedély birtokában csak megoldom valahogyan.

Lassan estére járt közben az idő, a kedves helyettes kivezetett a városból, út közben kértem álljunk meg egy olyan boltnál ahol talán lehet láncspray-t kapni. Ez nagy valószínűség szerint egy Würth szaküzlet lehetett ezért megkerestük, de már zárva volt, mindenesetre eltároltam a koordinátáit. Ahogyan most említeni elfelejtettem, úgy induláskor bepakolni is a láncolajat… Már Törökországban kifogyóban volt és az istennek nem lehet kapni benzinkúton, azt gondoltam majdcsak lesz előbb vagy utóbb. Csalódnom kellett, sőt Grúziában nemhogy motoros boltnak, de motorosnak sincs se híre se hamva. Szerintem amilyen a közlekedés elég korán halhatnak vagy eleve hatóságilag tilos motorozni.

Szóval aznap estére kaptam egy telefonszámot és egy címet. Tbiliszihez közel Mtsketha-ba indultam, közben besötétedett. Itt találkoztam egy másik magyarral, Misivel, aki rendőrtisztként teljesített megfigyelő szolgálatot az EUMM-nél. Ez egy uniós hivatal, feladata a Grúz-Dél-Oszét illetve Grúz-Abház „határvonal” polgári megfigyelése az elmúlt évek véres konfliktusai miatt. Járőröznek, figyelnek, jegyzetelnek, jelentenek. Páncélozott autóban, golyóálló mellényben. Tiszta vadnyugat. Pedig ez kelet. De még Európa. Szóval Misi szerzett nekem egy nagyon helyre kis szállást Mtskethában a főtéren. A nagy találkozásra való tekintettel megittunk egy-két sört így tovább gyarapíthattam söröscímke-gyűjteményemet. A motívációs bevezetőnél kimaradt ez a hobbimJ és a hűtőmágnes-gyűjtés is. Mtsketha egyébként Grúzia spirituális központja, Tbiliszitől mindössze 20 km-re.

A főtéren (szállásommal szemben) áll a Sveti-Tskhoveli Bazilika, amelyet éppen felújítottak abban az időben, ezért nem is volt érdemes fényképezni kívülről az állványok miatt. Egykoron a város Kelet-Grúzia fővárosa is volt. Nagyon barátságos helynek találtam, az utcák és épületek (legalábbis a központban) szépen fel vannak újítva eredeti állapotukban. Hangulatos, csendes kisváros, egy hely, amit csak ajánlani tudok. A telek állítólag elég hidegek arrafelé, most a nyári időszak tökéletes júliusi csillagfényes estét varázsolt. A szállástól 100 méterre a macskaköves utcán volt a söröző, igaz elég korán bezárt. Valahogy nem is illett volna becsuknom a szállásom ajtaját, ami tulajdonképpen az utcára nyílt. Másnap indultam Örményországba, megkaptam egy ott élő magyar srác telefonszámát, Ő már tudott az érkezésemről.

Nem túl korán indultam tovább, visszafelé Tbiliszin keresztül, a határ nincs 100 km. Grúziában és Örményországban sincsenek igazán nagy távolságok, az utak jónak mondhatóak. A grúz sofőrök nagy része állítólag azért vezet olyan cefetül, mert vásárolta a jogsiját, sosem járt tanfolyamra. A városi többsávos utakon gyérebb forgalomban kerülgetve a felezővonalon közlekedő autókat ez egész hihetőnek tűnt. Rendőr mindeddig egyetlen alkalommal sem állított meg, ami már kezdett frusztrálni, pedig jelenlétük elég hangsúlyos volt. A települések szélén vadiúj őrsök állnak, autóik, felszerelésük is új, előszeretettel használják a villogójukat (szirénát nem szeretik) és hangosbemondón keresztül ordítozni is szeretnek. A tengerparti sávban láttam ilyet, elég furcsa volt.

Grúzia és főleg Tbiliszi közbiztonsága az elmúlt években sokat fejlődött, köszönhetően a keménykezű (és fejű) Szaakasvilinek amiért népe nagyon hálás és csak Misának becézgeti. Mondjuk az elmondottak szerint amilyen állapotok uralkodtak anno onnan csak fejlődni lehetett. A demokráciát arrafelé sajátosan értelmezik, de azért nem lehet olyan rossz ott élni. Csak mondjuk jobb, ha grúz vagy és mindez természetes számodra. Vagy megszokod. A grúzok büszke nemzet, forrófejűek, amit az orosz politika ki is használ mindenkor. Kiszámíthatóan kiszámíthatatlanok, gazdag kultúrájuk képviselői pl. a Repülő Grúzok, akik ebben az évben Magyarországon is jártak. A történelem második keresztény állama, földrajzi elhelyezkedése miatt környező nagyhatalmak, oszmánok és oroszok régebben a perzsák és rómaiak, bizánciak marakodtak rajta. Aztán rövid ideig volt független állam is majd jött a szovjet időszak, végül annak felbomlása után 1991-ben ismét függetlenné váltak ám azóta csínyelgettek kicsit és felszínre kerültek a dél-oszét és abház feszültségek. Hagyományosan a Balkánra szokás mondani, hogy Európa puskaporos hordója, hát itt sincs minden rendben. Hiába, a Nagy Testvér szomszédságában nem lehet egyszerű az élet függetlenként. A szovjet idők alatt egyébként Grúziában jó volt az élet, elsősorban a nyugati, tengerparti részen. Ott az éghajlat szubtrópusi, kevés munkával sok pénzt tudtak termelni a mezőgazdaságban. Ha legközelebb „török” mogyorót eszem, biztosan eszembe fog jutni, hogy valószínűleg abból a régióból származik. Híres a grúz tea, büszkék a borukra, szőlőjükre. A Kaukázusban mindenkor kihívás az élet a magas hegyek miatt. Manapság szembetűnő a fejlődés és az Európához kapcsolódó szálak erősítése. Talán ez egy járható út az Oroszok árnyékában.

Irány Örményország! Jerevánig a rövidebb utat választottam, a határon vízumot kell váltani, ha jól emlékszem 15 euró. A nemzetközi insurance mindeddig megfelelő volt, itt azonban a biztosítást is meg kell kötni külön. Így már kicsit egy afrikai határátlépéshez kezdett hasonlítani a procedúra. Kb. 2 órát álltam sorba egy légkondi nélküli 10 m2-es irodában, tülekedő kamionsofőrök között. A két ügyintéző a saját tempójában töltögette a papírokat. Az örményeknek (mint ahogyan a grúzoknak is) saját írásmódjuk van, amely nem hasonlít semmilyen más betűkészlethez, csak egymáshoz, első ránézésre nekem hierografikusnak tűntek. Másodikra is. Végre sorra kerültem, miután bekarcoltak minden adatot, majd kaptam egy matricát, amit ki kellett ragasztani a motorra. Nem volt drága, 1 és 3 hetes időtartamot lehet választani, a vízum talán 30 napig érvényes. A kis irodában a nekem bábeli hangzavarban egy-két sofőr megpróbált elém kerülni a sorban ezért kicsit határozottabb testbeszéddel jeleztem, hogy nem én vagyok az a srác… Innentől elfogadtak egyenjogúnak. Azért megfordult a fejemben, hogy esetleg kivisznek az iroda elé és megruháznak, de már kicsit ideges voltam a kínlódás miatt ezért bevállaltam a rizikót. Mindeközben a Bárány kint pihent, rajta minden cuccommal, fényképezőgéppel. Ránézni sem tudtam, de egy határőrbódé elé állítottam, bíztam benne nem tűnik el semmi. Így is lett, bizalmatlanságomnak nem volt alapja. A kamionok valószínűleg egy másik utat választottak, mert amerre indultam eggyel sem találkoztam.

A Sevan-tó felé hajtottam jó tempóban, néha megállva kis pihenőre. A Kis-Kaukázus hegyei ugyan nem olyan lélegzetelállítóak, de mindenfelé csak szépen kanyargó jó utakon haladtam, igazi élménymotorozásban volt részem. Aztán következett az Örmény-fennsík. Útközben megálltam egy útszéli büfénél, ami nyilván családi vállalkozás volt, a mama és még egy nő a húst intézte két kölyök meg a műanyag asztalok között játszott, amikor megérkeztem lerohantak kíváncsian. Felültettem őket a motorra, fényképezkedtünk, tetszett nekik a dolog. Egy maffiózó kinézetű ürge is üldögélt ott a cimborájával, hamar szóba elegyedtünk. Érdeklődtek honnan jöttem, merre tartok, aztán hamar a tárgyra tértek; vegyek tőlük konyakot. Hallottam már az örményekről, hogy jó kereskedők, kezdett így összeállni a kép. Tukmálták rám az árujukat, kipakoltak pár üveget, a kezembe adták, erőszakosak voltak. Közben rendeltem egy saslikot, amit eddig valahogy kihagytam, pedig jellegzetes étel Grúziában is. Az örmények pácolják előtte a húst, a grúzok nem, állítólag ez a különbség közöttük. Belementem az alkudozásba és persze azt hittem ravasz vagyok megint, de ez alkalommal majdnem ráfáztam. 40 dollárról indult a licit, kiválasztottam egy kisebb fél literes butellát. Olyan zárjegy-féle is volt rajta, de azért nem láttam túl bizalomgerjesztő az alkalmi árusok miatt. Az örmény konyak egyébként világhíres, mint nekünk a pálinka. Itthon kibontottam és nagyon finom volt valóban, kicsit azért furcsálltam, hogy egy félbevágott használt boros dugóval volt lezárva az üveg a zárjegy alatt. Szóval megegyeztünk, átadtam a kialkudott összeget: 10 dollárt és 2000 helyi pénzt, már szabadulni akartam. Közben elkészült az ételem, ami tulajdonképpen nem volt más, mint egy grillen megsütött csontos karaj. Nem ezt vártam, de ízletes volt, éhes is voltam. Aztán eszembe jutott, hogy arra építettem az alkustratégiámat, hogy nincs több pénz nálam, e szerint viszont nem maradt az étel kifizetésére… Szóltam, hogy nincs biznisz mégsem, visszaadom a konyakot, tőlük meg kértem a pénzt. Az viszont már nagyon megmelegedett a zsebükben így újabb alkudozás következett. Végül megegyeztünk, visszaadták a 2000 helyi pénzt, azzal kifizettem az ételemet és mindössze 10 dolláromba került a konyak. Nagyjából így helyre is került az ár-érték arány, a konyakot olcsón, az ételt drágán kaptam meg. Szerintem emlegetnek azóta is.

Most már tele hassal és diadalmámorban, hogy nem sikerült lehúzniuk, indultam tovább a fővárosba. Jereván előtt érdekesen változott a táj, olyan keleties hangulata lett az útnak. Hiába ez már Ázsia kapuja. A város előtt megálltam és hívtam Lacit, az „örmény kapcsolatomat”. Javasolta találkozzunk az Operánál, biztosan odatalálok. Valóban nem volt nehéz, pár újabb pontosító hívás után meg is találtuk egymást. Az Hacsaturján Opera Jereván központjában egy hatalmas új épület, mögötte óriási térrel, amelyen csinos kis kávézók sorakoznak, hasonló, mint a Liszt-Ferenc tér Budapesten, csak talán nagyobb területen. Kényelmes, modern bútorok, free wifi, olasz kávé, készséges pincérek, mintha egy másik világba csöppentem volna a szegényes vidéki városok és Grúzia után. Laci időközben hívott asztaltársaságot, rövidesen megérkezett Kriszta is. Ők mindketten Erdélyből jöttek, ugyanarról az örmény-magyar településről. Kriszta német nyelvet tanítani, Laci pedig a gyökerei és örmény feleség után kutatva.

Ajánlották szálljak meg Ica néninél, aki tudomásuk szerint rajtuk kívül az egyetlen magyar, aki Jerevánban él. Kriszta is nála lakott. Ica néni nagyon kedves volt, megegyeztünk, a következő napokban Ő lett az ideiglenes nagymamám. Megvarrta az elszakadt nadrágomat, borogatást készített a szememre, amit kifújt a szél motorozás közben és főzött finomakat, amíg ott voltam.

Városnézés következett, ellátogattunk a Genocídium Múzeumba Laci szakértő idegenvezetésével, gyűjtögettem tovább a söröscímkéket rendületlenül, másnap pedig Krisztával megnéztük az egyik legnevezetesebb Monostort a közelben, Garni-t. Az egyetlent ahol római kori épület is fennmaradt, a mai időkben az új Mitras hívők áldoznak itt.