Lengyel, Magyar - Két jó barát 3. rész

Gyurgyó, 2017-10-14


Úgy kalkuláltam, hogy esetleg az időtervemet is vissza tudom zökkenteni az eredeti kerékvágásba, ha a következő helyen maradok hosszabb ideig. A Kaszubski Nemzeti Park területén Jacob ajánlott fel szálláslehetősége, Stezyca mellett. Amik közül választhattam: nála a családi házban, vagy az erdőben a saját tava partján. Nem volt kérdés számomra. A házát ígyis-úgyis érinteni kellett. Jacob kivezetett a telekhez majd magamra hagyott. Az hogy hol lehetett bemenni a lezárt sorompó mellett, elég egyértelmű volt (a lakatkulcsot otthon felejtette), egyedül vettük tehát birtokba a telket.

Ez a vidék nagyon tetszett. Hasonlóan a Mazuri-tóhátsághoz, itt is rengeteg tavacska található, viszont az út többször vezet mellettük, néha keresztül rajtuk. Szóval látványosabb, élvezetesebb a motorozás, az utak pedig prímák, még kanyarban sem volt hiány. Persze a terület töredéke a Mazurinak. Jacob kis birodalma igazi paradicsom volt számunkra.

Igaz, a tavat 17 éve ásták ki (tehát nem természetes képződmény), viszont saját hattyúi is voltak, amelyek kb. két héttel a mi érkezésünk előtt vették birtokba a helyet. Az erdőt ugyancsak 17 éve telepítették, mostanra szép kis fenyves alakult ki. Tűzrakó, grillező hellyel, igaz vezetékes víz és egyéb közművek nélkül. Ritka szép és nyugalmas hely, a falutól és az úttól nem túl messzire, tehát jól megközelíthetően.

Nagyon élveztem az ottlétet, de nem maradhattam tovább mégsem, mivel 80 km-nyire újabb vendéglátóm várt ránk, Robert, aki a házába hívott meg bennünket. Másnap reggel Jacobnál még elidőztünk reggeli után, megismerhettem a családját is. Volt időnk beszélgetni egy pár órát, mivel épp esett, de mire indultunk el is mentek a zivatar felhők.

Következő állomásunk tehát Miatszkó volt, onnan pedig irány dél! Roberttel a városka központjában találkoztunk, majd elvezetett a csinos házukhoz. Ő is sokat túrázik egy Transalp nyergében, következő útjuk épp a Balkánra vezetett feleségével és egy másik párral. Így bőven volt közös témánk, remélem tudtam adni neki pár tippet és tanácsot. (Később, a mi hazaérkezésünk után Budapesten találkoztunk is, ahol egy pár óra alatt körbevezettem őket egy budapesti kis városnézésre.)

Régen aludtam már ágyban, jól esett, és feltölthettem az akksijaimat is. Briginek valahogy sikerült leborítania a mosogatógép tálcáját, így keletkezett egy kis töréskár az edényekben, de szerencsére nem a családi porcelánkészlet sérült. Ettünk finomat, ittunk házi vodkát (amiből az útra is kaptam), jó volt vendégeskedni kicsit.

A német határhoz közel útba ejtettem még Swidnica városát is, megnéztük a katedrálist, és a Béke templomot is – kívülről. A Béke templom igazán érdekes, mert egy evangélikus templom amelyet katolikus közegben emelték. Az akkori törvények szerint csak a városon kívül épülhetett, nem lehetett magasabb, mint a helyi katolikus templom, fából, kőből és vályogból egy hónap alatt húzták fel. Inkább egy lakóháznak néz ki kívülről, bár a belső díszítés már nem olyan puritán. A helyi német ajkú gazdagabb kereskedők pénzéből építették (az is szabály volt, hogy csak adományokból lehet), és később azért nevezték el béke templomnak, mert a vallásgyakorlások közötti béke szimbóluma lett. Ami igaz is, hiszen a 30 éves háborút lezáró vesztfáliai békekötés után adott engedélyt az építésükre az uralkodó. Volt ilyenből 3 is, de az egyik leégett, a megmaradtak Swidnicában és Jaworban találhatóak.

Az eredeti tervtől eltérően szerettem volna átruccanni Németországba is, Szász-Svájcba, hiszen a közelben lakik a család német része. Náluk két napot töltöttem, és talán a családi légkörnek is köszönhetően egyre jobban kezdett hiányozni az otthon közelsége. Azért még volt hátra pár km, és főleg Csehország. Út közben az Elba partján épp megpihentünk egy megállónál, amikor mellénk parkolt egy rendőrségi mikrobusz. Láttam már őket elhaladni, tehát biztos voltam benne, hogy miattunk álltak meg. Így is volt, azonban amikor kezdtem mesélni, hogy teljesen legálisak vagyunk, a fiatal rendőr leintett, ő csak egy közös fotót szeretett volna. Brigivel. Nem lehet mindenki jó fej, de ő az volt.

Szász-Svájc után mindenképpen meg akartam keresni a Pekelne Doly-t, amit 2012-ben nem sikerült megtalálnom. Nos, az úton nem volt nehéz, bár csalódást okozott.

A Pekelne Doly egy valamikori bányaterület (tulajdonképpen egy mesterséges barlang) Csehország északi részén a hegyek között, amelyet a helyi motorosok használnak klubházként. Egy megállóra, egy virslire-sörre rendben van, de nagyon nem volt közösségi hangulat. Többen is jöttek, a csapatok leültek egymás között beszélgetni, esetleg ettek-ittak, aztán továbbálltak. Pár éve még lehetőség volt a megfáradt motorosoknak szállásként is igénybe venni a helyet. Ez sem működik már. És egyébként, ha rendes presszó kávét akarsz inni, akkor nagyon rosszfelé jársz. Lengyelországban pont olyan pocsék kávét isznak, mint a németek, és a cseheknél sincs másképp. Azért tettem egy kísérletet, mivel láttam, hogy épp az új kávémasinát helyezik üzembe a barlangi presszóban. Presszónak adtak két deci híg löttyöt teás bögrében, de ezt már nem nyeltem le. Jött segíteni a gépet üzembe helyező szakember, olyan volt mintha értené a problémámat. A következő egy deci híg löttyöt már ő adta a kezembe, kisebb bögrében. Tettem még egy utolsó kísérletet, hogy elmagyarázzam, milyen, mennyi egy eszpresszó, de amikor végre egy rendes méretű csészébe ugyanazt a löttyöt tudták lefőzni, feladtam a küzdelmet. Mondjuk meginni nem tudtam, annyira szar volt.

Gondolkoztam rajta, akarok-e Prágába menni újból, végül igen lett a válasz. De előbb megnéztem Jicint. Gondolom sokaknak megvan a Rumcájsz rajzfilmek élménye gyerekkorból. Rumcájsz a bukott suszter feleségével Mankával, és kisfiával Csibészkével valamint Szélvésszel a szarvassal a Rejtekadó erdőben élt, amolyan csehszlovák Robin Hoodként, bár mindig a tisztességes élet után sóvárgott. Elég nagy ikon ahhoz, hogy ne hagyjam ki. Sajnos a múzeumba nem léphettem be Brigivel, a Jicini erdő semmi extra, viszont maga Jicin városa nagyon klassz hely, a főtér és az óratorony miatt megérte a látogatás.

Aztán jött egy üzenetváltás, ami miatt még mindig nem Prága felé fordultam. Ugyanis egy cimborám, aki kamiont vezet, amikor nem motoron ül, épp erre járt, és jó ötletnek tűnt találkozni vele egy kamionparkolóban, nem messze Kutna Horától. Kamionparkolóban még úgysem aludtam. Mindenképpen élmény volt, egyrészt persze jó volt találkozni, de kicsit bele is láthattam a sofőrök mindennapjaiba. Fizetni nem kellett a sátorhelyért, a betonplacc szélén akadt egy füves sáv, ahol elfértünk. Vacsi, söri rendben volt, és olcsóbb, mint bárhol. Legközelebb, ha hasonló TIR parkoló kerül utamba, ki fogom használni a lehetőséget.

Innen már tényleg Prága volt a következő állomás, ahol pedig Józsi barátommal beszéltünk meg találkozót. Ő tíz éve már, hogy Csehországban él, ide nősült. Kapott egy kis kimenőt otthonról, kihasználta a lehetőséget, én pedig külön örültem az idegenvezetésnek. Prága közepén találtam egy klassz kempinget, itt beszéltük meg a találkozót is. Az állatkerthez nem messze van egy városrész, Troia (Troja) a neve, ha szállást keres valaki, mindenképpen ajánlom. Este Józsi későn érkezett, azért sütögettünk kicsit a tábortűznél és legurítottunk pár jó cseh sört. Másnap pedig bebarangoltuk a belvárost együtt, majd Kutna Hora felé vettük az irányt.

A belvárosban volt egy említésre méltó élményem, amikor is egy jól öltözött, csinos hölgy leszólított bennünket. Kiderült, hogy ő lengyel, aki épp üzleti úton van a városban, a barátja viszont motoros, és már látta Brigit a neten, mindenképpen szeretne vele egy közös képet. Tehát nem velem, bár ezt így külön nem szokták kiemelni. Megszoktam már, hogy nem én állok a reflektorfényben, és fel is tudom dolgozni, de azért odapofátlankodtam a képbe.

Kutna Hora a csontkápolnáról világhíres, és méltán, ilyen nincs még egy. Így, hogy Józsi vigyázott Brigire kint, be is tudtam menni. A "csonttemplom" valójában egy temetői kápolna (osszárium). A temető igen népszerű temetkezési hellyé vált az idők során. Kezdődött mindez azzal, hogy egy Szentföldön járt apát a Golgotáról hozott földet szétszórta a temetőkertben. Kiváltságos volt, aki ide temetkezhetett. Később egy pestisjárvány és a 30 éves háború következtében már több ezernyi testet temettek el itt. Aztán 1870-ben a Schwarzenberg család megbízta František Rint fafaragót azzal, hogy rendezze a kápolnában összegyűlt csonthalmokat. Így sikerült.

Kutna Hora után már tényleg csak a hazaút volt hátra, motoroztunk még egy jót a barátommal Brno-tól nem messze fekvő kis falujukig. Út közben még meglátogattunk egy falumúzeumot, majd Józsi családja körében töltöttük az utolsó esténket. Az hátralévő távolságot hazáig már egy seggel abszolváltuk. Hiszen hazafelé mindig sietős…




Copyright Kondor Túra Társaság 2019 - Minden jog fenntartva.