Kaukázusi kalandok 2017 A Kaukázus csúcsai között 2. rész:

Kovács Máté Örs, 2018-03-20


Abano-hágó, Omalo

Erőmet és bátorságomat összegyűjtve, a motort rendbe téve indultam az Abano-hágó meghódítására. Az „expedíció” legtávolabbi ponjtát jelentő Omalo falu a történelmi Tusheti régióban fekszik, 1880 m magasan, oda csak ez - a gyakran járhatatlan - út vezet. A Kaukázus legmagasabban (2850 m-en) haladó autóval járható útjaként tartják számon. Van egy 65 km hosszú, offroad élményt nyújtó, "földút" szakasza, számtalan hegyet-völgyön át, életveszélyes szakadékok mellett haladva.

A gyönyörű tájat rettentő, 3000 m-es csúcsok uralják, a távolban pedig a Nagy-Kaukázus 4000 m feletti, tekintélyt parancsoló ormai is látszanak. A vidék szinte érintetlen, meseszép és mégis félelmetes. Apró porszemnek érzi magát itt az ember. Leírhatatlan érzés egy ilyen helyre eljutni – ráadásul motorral – de belegondolni, hogy milyen áldozatokkal jár / járhatott ez az út megtétele az itt élőknek, az mai mércével felfoghatatlan! Főleg az itt balesetet szenvedettek emléktáblájához érve, ahol a szakadékba lenézni is hátborzongató. Azon kaptam magam, hogy sorra megkérdeztem az út szélén pihenőket, hogy minden rendben van-e, tudok-e segíteni? Ezután meggondolom, ha panaszkodnék, hogy milyen nehéz bejutni a munkahelyemre...

Hál’istennek az időjárás és az útviszonyok jók voltak, de így is kihívást jelentett az út megtétele, főleg, mert még Tbilisibe vissza kellett mennem. Omaloban sok vendégház van - néhol kempingezési lehetőséggel is - így javaslom ott tölteni az éjszakát. Az út fáradalmait élmény lehet ezen a múltidéző településen kipihenni. Utólag bánom, hogy én nem így terveztem, mert (kellő rutinnal) csomagokkal is motorozható az út. A lóháton, motorral vagy tereptaxival érkező természetjáróktól és a birkanyájaktól egyébként egész forgalmas a hely.

A visszaút tervezésénél pedig javaslom belekalkulálni, hogy minden kanyarban meg kell állni fényképezni vagy csak gyönyörködni, mert a táj egyszerűen lenyűgöző!

Kazbegi – a tehenek birodalma

A hostel népével abszolvált borkóstoló másnapján kellőképp meggyötörten indultam a Kazbegi régióba, egy laza sétamotorozásra. A történelem legrégebbi borainak tartott grúz borok egyébként méltán híresek. De, hogy az átéléssel előadott hosszú pohárköszöntők után, miért kell húzóra meginni az egész pohárral, azt nem tudtam kideríteni... Az utazásra nem javasolt Dél-Osszétiától keletre, a Terek folyó völgyében halad egy főút az oroszországi Vladikavkazig. Grúz hadiút vagy Russian Military Highway néven vált ismertté ez a 212 km hosszú kereskedelmi és hadi útvonal. Igazi kaukázusi látványban lehet része az erre járóknak, ezt mindenképp látni kell Grúziában.

A 3-4000 m-es csúcsok között meredek falú, szűk völgyekben halad az út, ami a Jvari hágón 2395 m magasra mászik fel. Nyugatabbra pedig a Kazbeg 5047 m-es csúcsa található. Igazán festő a táj. Tiszta Jurassic park!

Van persze csomó szép templom és emlékmű a hegycsúcsokon, de azokat idő hiányában most ki kellett hagynom. A leghíresebbek a Kazbeg hegy előterében, egy pompás hegycsúcson álló Gergeti Szentháromság Templom és a Gudauri síparadicsomnál lévő - az Orosz-Grúz Barátságot jelképező - hatalmas, félkör alakú emlékmű. Korábbi ismereteimmel ellentétben, egy teljesen nyugat európai színvonalú utat kell elképzelni, épülő síparadicsommal, szállodákkal, felvonókkal, benzinkutakkal, kajáldákkal, souvenir-shopokkal, siklóernyősökkel, lovaglókkal, quadosokkal, bringàsokkal, bazárokkal. Szóval nagyon trendi, leszámítva a néhol egy-egy sávot vagy komplett hidakat elfoglaló tehén sokadalmat. Emiatt maga az út nem is hozott annyira lázba. Na de előző nap Omalo felé menet egy olasz világjáró motorostól kaptam egy tippet: Kobi községnél balra egy hosszú szűk völgy után a Terek folyó mentén egy tisztás tárul elénk.

Ez a Truso völgy, ahol a különösen autentikus kaukázusi látványt a szerte ágazó folyó partján keletkezett sárgás színű sókirakódások teszik lenyűgözővé. Na ez egy ideális helyszín vadkempingezésre, így megint bánkódtam, hogy nem úgy készültem. A váratlan kalandtól mámorosan olyannyira belefeledkeztem az felfedezésbe, hogy a folyó egy kisebb mellékágán való átkelésből alig bírtam kikeveredni, nem beszélve utàna a visszaútról.

Majd amikor remegő kezekkel-lábakkal megálltam szusszanni egyet, kellemes meglepetésként ért, hogy falatozni invitált egy túzáró csoport, majd a grúz tereptaxi sofőrjüket alig bírtam lebeszélni a közös vodkázásról. Ismét megragadott a helyiek kedvessége, úti tanácsokkal láttak el és felajánlatották az utazási irodájuk segítségét baj esetére, én pedig végre boldogan osztogathattam a szuvenírként vitt kis sörnyitó-kulcstartóimat. Az egészben az volt a legszebb, hogy mindez véletlen találkozások eredménye volt, amúgy nem is találtam volna ide.

A főút végén egyébként el lehet menni az orosz-grúz határig, ami a hatalmas "Dangerous Zone" felirat, az útburkolat teljes hiánya, a zord sziklafalak és talán a múlt ezredbeli orosz gépsárkány-kamionok miatt kissé ijesztő hely.

El is húztam a csíkot és újra végig fényképeztem mindent a délutáni nap fényében a visszaúton Tbilisi felé.

Máté insta profilját a képre kattintva éred el!




Copyright Kondor Túra Társaság 2019 - Minden jog fenntartva.