Egész jól elvoltam tehát Londonban, kézről-kézre adtak a barátok, és így is sokan kimaradtak. Menni kellett viszont tovább, ha időben tartani akartam az útitervemet. Cambridge volt a következő állomásom, ahol ismét facebook-os vendéglátók vártak. Igaz itt volt közvetett ismeretség, és ajánlás is. Két hendimen fogadott, este pálinka, főzés, városnézés. Az egyik legjobb estém volt, bár a gyaloglásból hajnalra elegem lett.

Cambridge szép város nappal is, a 31 collage lenyűgöző épülete építészetileg egyedülállóvá teszi, csakúgy, mint Oxfordot. A legrégebbi collage-t egyébként az Oxfordból a lakosság által elűzött diákok alapították több mint 700 éve. Mindkét város a leghíresebb egyetemvárosok között szerepel a listán, Oxfordban gyártják a (BMW) Mini-t, Cambridge-ben pedig manapság Nagy Britanniai számítástechnikai ipar fellegvára, itt található a világ egyik legnagyobb mikroprocesszor gyártója, ami gyakorlatilag az összes okostelefonban (így az Apple iPhone-ban is) található processzorokat gyártja. Nem mellesleg, amíg őseink a labancokkal vívtak 1848-ban, a cambridge-i diákok tulajdonképpen feltalálták a focit a mai szabályok lefektetésével.

A college-ek és az egyetem együttműködése igen érdekes, sajátos szervezetet hozott létre itt. Sziki barátom és vendéglátóm érdekes sztorikat mesélt az egyetemmel kapcsolatban. Az egyik legenda szerint egy diák a vizsgáján kalácsot és sört követelt, hivatkozva egy hatályos 400 éves egyetemi törvényre. Kapott hamburgert és kólát, ezzel meg is elégedett. Aztán pár nap múlva megbüntették, szintén a törvény alapján 5 fontra, mert nem viselt kardot. A másik sztori szerint Newton aki itt tanult, összerakott egy hidat, csavarok nélkül. A híd ma is megvan, de már csavarozva, mert kíváncsi diákok szétszedték az alkotmányt, de összelegózniuk már nem sikerült az eredeti állapotába.

Egyetemi városról lévén szó, igen aktív az éjszakai élet, de inkább a college-ek bulijai a menők, a legtöbb pub üres volt, vagy be is zárt 11 körül. Viszont az utcák tele voltak részeg miniszoknyás csajokkal, úgy igazából egyikből sem néztem ki, hogy egyetemista lenne, az állapotuk alapján. Van itt is Sóhajok Hídja, a velencei mintájára. Azért nevezik így, mert a vizsgázók ezen a hídon mennek a bizottság elé, sóhajtozva, hasonlóan a hajdanvolt olasz elítéltekhez, akik viszont a kóterbe voltak beutalva annak idején. Oxfordban is van ugyanilyen nevű híd.

Finom étellel, némi sörrel és rengeteg kultúrával eltelve indulhattam tovább északra. Az útvonalam eldőlt már Londonban, irány Skócia! Tulajdonképpen számomra az egész utazás egyik meghatározó célpontja a skót felföld volt (a másik Marseille). Meg kellett ugyan ígérnem, hogy ott már nem alszom sátorban, de elfogadható kompromisszum volt. Csak így kicsit fölöslegesen ruháztam be a drága derékaljba. Az úton megálltam egyszer a szakadó esőben egy RAF bázisnál, gondoltam lövök egy képet a bejáratnál kiállított repcsiről. Fél szemmel láttam, hogy az őr telefonál a bódéjából, ezért nem kapkodtam, kimért mozdulatokkal mentem vissza a Bárányhoz, nehogy rám is lőjenek. Kisvártatva tipegett is utánam egy tiszt behúzott nyakkal az esőben, én egy buszmegálló alatt bevártam. Nagyon udvarias volt meg minden, de meg kellett mutatnom a készített képeket. Fő a biztonság!

Útba esett Nottingham, ahol ismerős ismerőse adott kosztot és kvártélyt, ide már elázva érkeztem, esett végig Cambridge-től. Másnap megkerestem a Nottinghami várat, ami nem egy nagy szám, viszont belépőt kell fizetni. Robin Hood szobrát nem találtam meg, így az angol betyárral nem készült közös fotó. Egyébként valóságos személyt mintáz a regényalak, hasonlóan pl. a mi Rózsa Sándorunkhoz. Az eső maradt útitársnak, itt egy egész hosszú szakaszt terveztem egész Edinburgh-ig. Kemény nap volt.

A sherwoodi erdő nagy, sűrű, egyébként szépnek is láttam az útról. Jó kis táborhely lett volna, de túl közel volt Nottinghamhez, és kötött az ígéretem is. Közép-, és Észak-Anglia sík vidék, már vártam a találkozást a hegyekkel. Induláskor (nem először) rosszul ítéltem meg a várható időjárást, ezért nem húztam fel a lábamra az eddig egyébként kitűnően teljesítő gumi esővédőt. Ennek az lett a következménye, hogy az eleredő eső pillanatok alatt eláztatta a bakancsomat, ez után már tökmindegy volt, van-e rajtam, vagy sem. Út közben akadt egy-két veszélyes szitu, a mellékutakon több helyen megállt a csapadék, látni alig láttam ki a sisakból. Volt, hogy 20 cm mély, 30 m hosszú tócsába futottam bele vakon, relatíve nagy sebességgel. A lábamat lesodorta a víz a lábtartóról, a meglepetés miatt kapaszkodni kellett erősen, hogy megtartsam az egyensúlyomat. A szembejövő autók magasan verték rám a vizet, többször beterítette az arcom a nyitott sisakon keresztül a hideg sáros lé. Mindezeket szinte halálközeli élményekként éltem meg, mindeközben plusz 3-5 fok körül volt a hőmérséklet. Próbáltam elhitetni magammal, hogy a nehezén túl leszek nemsokára, illetve ennél rosszabb már nem jöhet. De messze nem ez a szakasz lett végül a leginkább emberpróbáló.