El Camino 2013/11, ,, Az élet gyakran egy álom, és néha egy álom maga az élet…”

El Camino 2013/11, ,, Az élet gyakran egy álom, és néha egy álom maga az élet…”

Tizennyolcadik nap: 116-81 Sarria- Hospital de Órbigo 35 km Előző este nagyon fáradt voltam, ezért korán lefeküdtem, főleg, mert az egész nagy teremben csak egyedül voltam. Aztán nem sikerült sokáig élveznem a magányt, hisz kilenc felé jött az égszakadás, olasz zarándokok képében.

Stephen Walker Etióp, 2013-06-11


Tizennyolcadik nap: 116-81 Sarria- Hospital de Órbigo 35 km

Előző este nagyon fáradt voltam, ezért korán lefeküdtem, főleg, mert az egész nagy teremben csak egyedül voltam. Aztán nem sikerült sokáig élveznem a magányt, hisz kilenc felé jött az égszakadás, olasz zarándokok képében.

Diákok voltak, akik gondolom vagy a sulijuk, vagy a helyi egyház szervezésében érkeztek ide az utolsó 100 kilométerre. De amit ők műveltek… Eleve énekelve, zajongva foglalták el a helyüket, aztán névsorolvasás folyt. Lehet, hogy ők nem láttak engem a terem másik végében, de az tény, hogy aludni nem tudtam miattuk. Kimentem hát hozzájuk, a konyhába. Ekkor döbbentem rá, hogy legalább 25-en vannak. Próbáltam beszélgetésbe elegyedni a tanárokkal, de nem beszéltek angolul. Annyit azért azt megtudtam, hogy Milánóból jöttek. De mivel nem leltünk közös nyelvet, kimentem és sétáltam egyet az éjszakában. Teljesen más képet mutatott így a város, és jobban is tetszett. Visszaértemre az olaszok is pont lefeküdtek, és én is nyugovóra térhettem.

Reggel sajnos csak 7 után tudtam elindulni, mert bezárták az ajtókat. A táj ismét változott, visszatértek a dombok, és az utolsó hegyeket is a hátrahagytam. Egyre jobban érezhető volt az óceán közelsége. Pillanatok alatt változott minden. Egyszer esett, egyszer sütött a nap, a levegőt pedig szinte harapni lehetett. Találkoztam egy német lánnyal, aki csak az utolsó 100 kilométerre érkezett a társaival, akik már most lemaradtak. Egy darabig együtt mentünk, de aztán ő bevárta a társait. Ismét kint szerettem volna aludni, de most teljesen beborult, és az eső rendesen nekikezdett. Még lett volna kedvem gyalogolni, de végül maradtam a Hospital de la Cruzban. A szállás teljesen új építésű volt, és valami német cég kezében volt a nyugta alapján. Ennek megfelelően telis-tele volt németekkel.

Találkoztam zarándokokkal, akik buszokkal érkeznek Spanyolországba, és az utolsó 100 kilométert úgy teszik, meg, hogy napközben gyalogolnak, majd a busz, amivel jöttek oda jön a szálláshoz, minden felszerelésükkel, és így tulajdonképp nem kell cipekedniük. De szerintem már írtam ezekről a kényelmes zarándokokról, így nem bocsátkozok tovább vélemény fejtegetésbe. A szállást elfoglalása után leszakadt az ég, dörgött, villámlott, nem bántam meg a döntésem. Ezután gondoltam alszok egyet, és amikor lefeküdtem, egy magyar feliratot fedeztem fel a felettem lévő ágy deszkáján: ,,Az élet gyakran egy álom” . Eszembe ötlött a híres magyar sivatagkutató Almássy László ideológiája, amit még ő maga is egy könyvben olvasott gyerekkorában, és egész életében ezt követte. Ezt a mondatot én is megjegyeztem magamnak, amikor érdeklődést mutattam a sivatag vándora iránt. Így hát fogtam a tollam és kiegészítettem a számomra hiányzó mondatrészt, és így szólt. ,, Az élet gyakran egy álom, és néha egy álom maga az élet…” Miután végeztem a munkámmal, elégedett voltam az idézettel, és nem csak azzal, hanem azzal, is hogy itt lehetek.

Még két nap és Santiagoba érek, és eddig ez az út egy nagy álom, és tulajdonképp nem is csak ez az út. Az egész eddigi életem is egy hatalmas álom. Az álmaimat követtem minden mozdulatommal, és nincs semmi, amit megbántam volna, hisz hiába az esetenként bekövetkezett kudarcok, aki az álmait követi annak megnyílik az egész világ és a siker fogja kísérni a cselekedeteit. Ismét nagyszerűen aludtam, miközben már a sivatagot szeltem az álmaimban.

Tizenkilencedik nap: 81-38 Hospital De Orbigo- Arzúba 42 km

Esőben indultam neki a szakasznak, de ez egyáltalán nem vetett vissza se a tempómban sem a jó kedvemben. Volt egy idő, amikor annyira rákezdett, hogy minden értelmes ember megállt volna, viszont én csak mentem-mentem tovább. Amikor a reggelimet ettem egy kis kávézóba, akkor láttam a hírekben a vonatbaleset hírét, ami Santiagóban történt és rengeteg ember halt meg. A baleset pont Jakab napon történt, ami külön szörnyűség. Próbáltam angolul részleteket megtudni, de a galíciaiak nem szívesen beszéltek róla, később Madridba többet megtudtam. A madridiak a vonat vezetőjét okolták, míg a galíciaiak védték őt. Nemhiába, hiszen a vezető is galíciai volt. No de nem akarok én itt a vonat balesetről beszélni.

Egész álló nap zuhogott, és amikor beértem Arzúbába, az eső még akkor sem csendesedett. Itt nagy nehézségek árán találtam egy szállást, igaz nem a legolcsóbbat, de nem aludhattam kint ilyen időben, így kész voltam kompromisszumra. A szálláson találkoztam három lengyel lánnyal. Mindhárman Krakkóban járnak teológiai egyetemre, és ők is csak az utolsó száz kilométert járják végig. Meghívtak vacsorára, amit szívesen elfogadtam, és jó magam is beszálltam némi konzervvel. Miután ettünk, elmentem velük a templomba, a vasárnap esti misére. A templomba menet ismét összefutottam Erikkel, aki épp csak az imént érkezett, és egyből idejött. Szegény srác elkapta azt, amitől itt minden zarándok nagyon-nagyon fél. Ez nem más, mint az ágypoloska, ami az emberen élősködik, és a csípései nehezen múló vörös sebeket okoznak. Még az az egy szerencséje volt, hogy az út végén járt pórul, mert egyszerűen nincs ellene semmi ellenszer. Vagyis van, de nekünk zarándokoknak nincs rá módunk, hogy megszabaduljunk az élősködőktől, ha egyszer "elkaptuk". Hiszen vagy be kell tenni minden cuccunkat a mélyhűtőbe egy hétre, vagy pedig az egészet el kell égetni. Nyilvánvalóan ezek közül egyiket se tudjuk megtenni, ezért hát próbáljuk megelőzni a bajt.

Ezt a nyavalyát… No tessék már önkéntelenül is viszketek, ha ilyenekről beszélek… Szóval ezt a poloskát az igénytelenebb alberguekben az ágyakból lehet elkapni. Én is előre kaptam tanácsot, hogy ne aludjak ilyen helyeken. Mondjuk nem nagyon fogadtam meg, de igazából nem sok lepukkant szálláson aludtam, és szerencsére engem elkerültek az élősködők. Tehát Erik eléggé szenvedett, de azt mondta, már kibírja ezt a pár napot. Meghallgattuk hát így közösen a misét, majd minden zarándokot kihívott a pap, a szónok szék elé, és valami ima félét mondott el értünk. Persze spanyolul, de azért jólesett, majd mindenkit egyesével odahívott és kaptunk egy-egy ostyát. Miután megkaptuk, véget ért az egész, és mindenki ment a dolgára. Mi még sokat beszélgettünk Erikkel, és beültünk egy sörözőbe. Egy pár pohár altató nedű után, mindketten visszamentünk a szállásra. Az este találtam a szálláson egy magyar nyelvű könyvet, amit biztos valamelyik honfitársam hagyott hátra, ezt a könyvet olvasgattam, míg el nem aludtam.





Copyright Kondor Túra Társaság 2019 - Minden jog fenntartva.