Bazi Nagy Scrambler Kaland 2014, második rész

Francia-Alpok, Pireneusok, Andorra

És következett is az utazás egyik felejthetetlen csúcspontja, a La Route des Grandes Alpes (amely Európa egyik legmagasabban fekvő és legszebb panorámaútja), és a Col du Galibier hágó, 2645 m magasan.

Gyurgyó, 2014-09-15


Szerintem aki már járt ott, sosem felejti, jobb esetben egy kis alázatot is tanul itt a lélegzetelállító kopár csúcsok között, rosszabb esetben harsányan kérkedik vele, lefitymálva a többi hágót.

Ez a látványút igazából turisztikai célból épült meg a XX. elejétől, katonai, stratégiai célja egyik világháborúban sem volt, polgári célokat szolgált mindig is. A Galibier hágó a Tour de France legmagasabb pontja. Ugyan nem volt tervben, de pont a futam előtt sikerült odaérkezni, ezért rengeteg biciklis volt fent, akik ugyan nem versenyeztek, de az íze kedvéért tekertek egy jót. Egy magyarral is „találkoztam”, Ő keményen küzdött felfelé Hungary, Miskolc feliratos pólóban, amikor ráköszöntem előzés közben, jóval a csúcs alatt. A mezőny még egy-két nap múlva ért oda, igazából szerencsénk volt, hogy előtte átjutottunk a területen, mert különben útlezárásokkal találkoztunk volna számos helyen. Kerülni pedig igen bonyolult. Az út mentén már így napokkal a futam odaérkezése előtt letáboroztak a szurkolók, piknikezve várva a versenyzőket.

A hágón van egy kis egyirányú, lámpás alagút, sokáig csak ezen keresztül lehetett közlekedni, azonban egy felújítás miatti lezárás alkalmával megépítették fölötte az utat, így az átvezet a csúcson is. Kipróbáltam mindkettőt. És persze vettem matricát is trófeának, ha valaki nem hinné el, hogy ott jártam Brigivel.

Az alagút egyik bejáratánál van a Tour de France megalapítójának, Henri Desgrange-nak az emlékműve is, amit minden évben meg is koszorúznak, amikor elhalad itt a mezőny. Külön díjat is alapítottak annak a versenyzőnek, aki először ér fel a csúcsra.

A rengeteg biciklist és persze motorost is néhány kanyarban fotósok várják, akik szorgosan kattintgatnak. Üzletszerűen csinálják ezt, igaz kéretlenül. Megnéztem a rólunk készült képeket, 12 eurótól megvásárolhatóak a honlapjukról (/db). Mérlegelve ezt a stílust és a kép minőségét, erősen túlárazzák a szolgáltatásukat. Az egyetlen előnye lehet egy ilyen képnek, hogy menet közben készült, kanyarban. A baj csak az, hogy diákok kattintgatnak mindenre ami mozog, messze nem profi fotókról van szó, ezért így az ár pofátlanul magas.

A célunk aznap egy hegyi kemping volt, ahol találkozót beszéltem meg egy barátommal Csabival, aki Bristolból utazott oda kikapcsolódni egy hétre családjával és barátaikkal. Mindannyiukat ismertem már, igaz az angolokkal évek óta nem találkoztam. A kempinget meg is találtuk, de Csabiékra várni kellett. Amíg a wifivel bajlódtam, lassan eljutott a tudatomig, hogy ismerős arcok vesznek körül, pont az angol családok mellett telepedtem le. Csak hát sokat változtak, ahogy bizonyára én is. A felismerés örömével szinte egy időben befutottak Csabiék is. Hiába, az idők változnak, mindenki a kölykökkel érkezett a régi társaságból, nekem Brigi volt a „helyettes gyermek”. Ez a kemping nagyon családbarát, és gyönyörű helyen, alpesi környezetben található, ők pont ezért választották. A viszontlátás okozta felfokozott izgalmat sörökkel próbáltuk csillapítani, sikerrel. Bár végül a fáradtságom döntött le a lábamról.

Eddig a tervezettnél hosszabb etapokat mentünk, mostanra a sok kanyar után a motorral is összeszoktam. A tempóból csak a bámészkodós szakaszok vettek le - mondjuk eddig volt bőven belőlük. Itt, Franciaországban volt, hogy napi 3-szor is tankoltam (180-200 km 10 liter), és továbbra is utáltam az automata kutakat. Délen már szinte alig vannak „normális” benzinkutak, nagyon elszaporodtak az automata töltőállomások. Igaz, hogy ezek nonstop üzemelnek, de ha Mastercarddal érkezel, akkor lehet, hogy szívás lesz belőle. A Visát több helyen elfogadják. Kitaláljátok ugye, nekem milyen volt? Pedig előre tudtam mi vár rám, készültem is...

„Beszélgettem” olyan robottal is, aki tudott magyarul (írni), csak épp benzint nem adott. Igaz közbecsúszott egy apróbb malőr, a számláról elfelejtődött áthelyezni a pénzt a kártyára. Ez egy alkalommal okozott fennakadást csak, az otthoni bankárom percek alatt rendezte a dolgot... Tehát az összes többi sikertelen próbálkozás nem emiatt volt! A legbosszantóbb, hogy senki sincs ott, akit megkérdezhetnél, a gép pedig franciául beszél hozzád.

Végül mindig megoldódik a probléma, csak fölösleges bosszúság. Minden alkalommal, mire belejönnék a dologba, már el is hagyom az országot... Most is gyorsan haladtunk, kiérve az Alpok hegyláncai közül Montpellier felé vettük az irányt, onnan pedig Andorrát szerettem volna elérni. De aznapra túl sok lett volna, ezért Colombiers-ben megálltunk egy kempingben Narbonne előtt. Tipikus dél-francia mediterrán hangulat, amit nevezhetnénk inkább tipikus katalán hangulatnak is. Hiszen már katalán földön jártunk, ezt nehéz lett volna nem észrevenni, mindenfelé katalán zászlók lengedeztek. (Katalóniáról részletesebben az előző Trip to Spain sztoriban írtam.)

Másnap indulás után nem sokkal megálltunk egy kisváros szélén egy pék boltnál, és a virágládán ülve megcsodáltam a szemben lévő házra festett, a szabadkőművesek első jelentős győzelmének emléket állító falfestményt. És lefotóztam a boltban lévő marionett bohócokat is. Csinos üzlet volt, a pék maga sütötte és árulta a portékát, magyarázta is mitől jó, de nekem nyúlós volt a tészta. Aztán az almás süti mindent helyrerakott.

Nekivágtunk a Francia-Pireneusoknak. Andorra volt az úticél, térkép nélkül, csupán a GPS-szel próbáltam navigálni. Csak megjegyzem, többekkel találkoztam már, akik okosabbnak hitték magukat a technikánál, eddig minden alkalommal bebizonyosodott, hogy fingjuk sem volt, hogyan kell használni az eszközt. Néha a legdrágább GPS-ekkel felszerelve bukják el az érdekes pontokat, aztán a frusztrálságukat hőzöngéssel próbálják kompenzálni. Ez a hozzáállás egyben a jellemre is fényt derít. Az ilyesfajta félművelt, arrogáns viselkedés igen visszataszító, senkinek nem kívánok ilyen utitársat.

Ha nincs helyismeret, tapasztalat, akkor a leghasznosabb a térkép-GPS kombó. Mert különben hiba csúszhat a tervbe, ami most a hanyagságom miatt velem is megtörtént. Ugyan a Pireneusokban szép helyeken haladtunk, de az utolsó szakaszon átvitt a spanyol oldalra és onnan léptünk be Andorrába. Pont ezt akartam elkerülni. De már mindegy volt, Tolouse felől kellett volna jönni.

Azért szép volt az út. Megálltunk például a Cassagne, vagy Gisclard-hídnál. Ez az egyetlen, még ma is szolgálatban lévő vasúti függőhíd Franciaországban. Arról is nevezetes, hogy a tervezője Albert Gisclard a híd terheléses próbájánál életét vesztette egy vasúti balesetben, további 5 emberrel együtt. Mindez 1909-ben történt, az ő emlékét őrzi a magaslaton állított emlékmű, illetve a hidat is róla nevezték el. Egyik műszaki érdekessége, hogy 20 métert lejt...

Tehát Spanyolországból léptünk be Andorrába, a határtól Andorra La Vella kb 5 km... Ez tulajdonképpen nem lett volna baj, ha több időnk van a látogatásra. Én inkább átmotorozni szerettem volna Európa legnagyobb törpeállamán, a következő éjszaka már Huesca környékén terveztem megszállni. Így csak egy ebédre futotta, és egy rövid fővárosi tekergésre. Andorra La Vella büszkélkedhet az Európa legmagasabban fekvő fővárosa címmel. Sok látnivalót nem kínált, az ebéd jó volt és olcsó, a város zsúfolt és gazdag. A hercegség vámmentes terület, egy bazi nagy duty free shop, egyúttal adóparadicsom is a bankszektor kedvező szabályozása miatt. A nyugdíj magas, a betegellátás ingyenes, az életszínvonal... hát lehet irigykedni. Andorrainak lenni kiváltság, az állampolgárságot nehezebb megszerezni mint a svájcit. Az ország fő bevételei a turizmusból vannak, télen síelni, nyáron a hegyekben kirándulni jó itt. Na és közben vásárolni, szórakozni.

Andorra ezer szállal kötődik Katalóniához, bár az őslakosok ma már nincsenek többségben, sok a francia, spanyol, portugál és angol. (Ők nem állampolgárok!) Történelme egyedi és érdekes, olykor Rejtői motívumokkal, a világtörténelemre soha, semmiféle hatással nem volt. Az egyik benzinkúton vettem ugyan egy trófea matricát Brigi dobozára, de csak idomtalanul nagy, kamionos méret volt, ezért később levakartam.

Ebéd után motorra ülve még az emésztésemnek sem volt ideje beindulni, máris újból spanyol földön voltunk. Kijöttünk a hegyekből Lleida felé, majd északnak indultunk a Pireneusok mentén Huesca irányába. Nem messze a várostól megkérdeztem a kis zsebmütyürt (GPS), tud-e nekem szállást ajánlani? Tudott, és ismét egy jó helyre, egy tó mellé vitt, Barasonánál, ahol két kemping is volt. Az elsőben huszonvalahány eurót kértek, muszáj volt megkérdezni a másikat is. Ott 17 volt a szállásdíj. Rövid vívódás után e mellett döntöttem. Az árbeli különbség abból adódott, hogy a drágább kemping sávosan szabta meg a díjat, minél később érkezik a kliens, annál többet kell fizetni. Ilyen díjzónákkal több helyen is találkoztam már, pár eurónál azonban soha nem volt több a tarifakülönbség.

Internetezés közben az étterem teraszán kortyolgattam a sörömet, miközben beszédbe elegyedtem egy vacsorájára váró angol hölggyel, olyan középkorúnak mondanám. Neki is ott volt a kutyája, így kezdődött a diskurzus. Aztán meséltem neki, hogy megyünk fel északra, meg Santiago de Compostela, zarándoklat, ott találkozom egy sráccal aki gyalogol a Caminón. Csak nézett, én pedig zavarba jöttem, mert azért ennyire nem beszélhetek szarul angolul. Felemlegettem Coelhót, aki világhírű brazil író, meg írt egy könyvet és még ami eszembe jutott hirtelen. (Az El Caminóról szintén olvashatsz a weboldalunkon, itt: http://kondortura.hu/hu/el_camino_2013_c5, és itt is: http://kondortura.hu/hu/egyeb_cikkek_c17/el_camino_indy_2008_p70.) De olyan tiszta tekintettel bizonygatta, hogy ezeknek még hírét sem hallotta, hogy el kellett hinnem. Egy meggyőződésem szerint olyannyira népszerű és (túl)hype-olt témáról nem volt lila gőze sem, hogy engem meg ez sokkolt. Ez a nő talán még a világháborúkról sem hallott... bár kifejezetten intelligensnek tűnt, a villát nem marokra fogta, és nem is kézzel evett.

Ijedtemben megittam vagy 3 azonos márkájú sört, a címkéket persze gondosan gyűjtögetem. Spanyolból már van sok, néha ugyanolyanokat is begyűjtök, fő a biztonság! Talán nemsokára ki is állítom majd a gyűjteményemet.

Kezdtünk hozzászokni Brigivel a nem túl korai keléshez, 9 előtt már ki sem dugtuk az orrunkat a sátorból. A hálózsákot csak takaróként kellett használni, kellemes volt a klíma. A reggeli rutin: én kómásan a vizesblokkhoz, Brigi szaglászva mellettem, utánam. Kisdolog végeztével visszaúton a sátorhoz Brigi is dolgát végzi. Kicsit is, nagyot is. Ami elég kínos tud lenni, ha más sátra előtt csinálja. Hiába állok zacskóval a kezemben, addig a pár pillanatig amíg fel nem szedem, van egy kis bukéja úgy 1-2 méteres körzetben. Aztán visszatérés a sátorhoz, én kávét főzök, Brigi labdázik. Persze velem, ezért nagyon kell figyelni, fel ne borítsa játék közben a főzőt. Néha megesik, hogy barátságos parcella szomszédok átvállalják a labdadobálást, én ilyenkor mindig kajánul vigyorgok, nem tudják mire vállalkoztak. Mert Brigit nem könnyű lerázni, ha labdáról van szó. Viszi és viszi vissza, aztán méltatlankodik ha nem dobják el neki. Nálam is bepróbálkozik néha a csaholással, pedig tudja, hogy nincs kecmec, amíg én vezetem a motort, a főnök is én vagyok.

Ez a késői kelés kb 11 órai indulást jelent. Ami nyár lévén nem gond, a nap 9 előtt sosem megy le, tehát elég hosszú távok is beleférnek. Huesca-ba végül nem mentünk be, pedig állítólag szép a vár, de hát ha minden szép várnál megállnánk, akkor sosem érnénk haza. Az autovia-n robogtunk északra ami tulajdonképpen egy ingyenes autópálya. Dögunalom, de haladni lehet. A GPS persze megtréfálja az embert néha, ha 70 cm-rel rövidebb utat tud, akkor lehoz, majd felvisz újból. Ezért nem árt észben tartani, hová is akarunk menni, és figyelni a táblákat.

A Pireneusok spanyol oldalon is szép volt, de ki kellett jönnünk a hegyek közül, hogy északra haladhassunk, a gerinceken nem vezet út. Vagy cikázhattunk volna Spanyol-, és Franciaország között, hiszen a hegység maga a határvonal. Mondjuk utak sem vezetnek oda-vissza a két ország között, a forgalom leginkább a tengerparti sávban zajlik. A Pireneusok magashegység, több 3000 méteres csúcsa is van, a spanyol (déli) oldal a lankásabb, a francia (északi) pedig a meredekebb, ezért látványosabb is.

Mi tehát a kevésbé lejtős spanyol oldalon törekedtünk mindig csak előre. Az utunkat néhol tömény trágyaszag kísérte, amit nem akartam megszokni ha nem muszáj. Motoron nincs lehetőség feltekerni az ablakot és lezárni a szellőzőket, egyedül a lélegzet visszatartása segíthet, hogy ne kelljen a szagokkal küzdeni. Ennyire nem vagyok finnyás, de eszembe jutott, talán lehetne a lélegzetvisszatartás idejét a felezőcsíkokkal mérni. Megszámolsz mondjuk tízet, aztán mintavétel... Baj csak akkor van, ha záróvonal következik. Egy fejben gyengébb képességű motoros meg is fulladhat...

A szagok nem hagytak kétséget afelől, hogy a mezőgazdaság a térség egyik fő ágazata. Mindenfelé szántóföldek, állattartó telepek voltak. Még bociovit is láttam. Szépen derékszögesítve öntözőcsatornák, virágzó agrokultúra az amúgy kopár vidéken. Találtunk egy elhagyott benzinkutat is még előző nap, valószínűleg az autovia megépülte után nem volt értelme tovább üzemeltetni, ezért sorsára hagyták. Veszélyes hely volt, mert az aknafedelek valaki(k) gyűjtőszenvedélyének áldozatául estek, ha egy polgár abba belezuhan, lehet, hogy háromig is el tud számolni lefelé menet. Ha épp ez jut eszébe közben...





Copyright Kondor Túra Társaság 2019 - Minden jog fenntartva.