Albania 2017, első rész

Gyurgyó, 2017-11-01


Az ismeretlentől való félelem az egyik alapvető emberi tulajdonság, mindenkiben ott lakozik. Ennek az emberi evolúció során nyilvánvaló hasznossága is volt a túlélés szempontjából, hiszen félelem nélkül élni sem épp a hosszú élet titka, főleg ha az ember egy medve, vagy egy kardfogú tigris szomszédja. Így születtek meg az istenek, és egyből lett válasz egy csomó agyas kérdésre is, mint például mi az élet értelme, és mizu a halál után.

Az első civilizációk létrejötte óta a vallások, társadalmak, politikai rendszerek (a hatalom) rendszeresen kihasználják ezt a csikicsukit, indirekt vagy inkább direkt módon. Azonban még ennek a felismerésnek a birtokában is megdöbbentőek lehetnek olykor az emberi reakciók a felvetésre: „Irány Albánia!”. Megőrültél? Ott az albán maffia, szegénység, koldusok, elmaradottság, Balkán. Ezeket az „ellenérveket” természetesen olyanoktól hallani, akik a szomszéd ismerősének unokájának gyerekkori cimborája által hallott sztorija elég a véleményalkotáshoz, ha pedig egyszer kimondta, csökönyösen ragaszkodik is a véleményéhez, a megismerés túl melós (sokszor igény sincs rá).

Albánia nem egy távoli kontinens egyik eldugott szeglete, hanem egy közeli ország, nem mellesleg egy különleges természetes adottságokkal rendelkező célpont, ahol a kalandra vágyók megtalálhatják azt, amit keresnek. Motoros turistaként egy szabadság kellemes eltöltéséhez igen olcsón megúszhatjuk a nyaralást, az albán tengerpart szép, a szállások, az éttermek olcsók.

Aki pedig az igazi kalandot keresi, nyugodtan „elveszítheti magát” a hegyekben, kicsit kell csak eltávolodni a frekventált tengerparti sávtól. Aki félni akar, az is jöjjön, bár egy horrorfilm megnézése jóval pénztárcakímélőbb még négy vödör popcornnal együtt is. Mondjuk, ha napi egy filmet számolunk, akkor már ez sem biztos. Vagy rettegni mégiscsak otthon a legjobb?

Az ismeret és információ hiánynak több oka is van, talán a legfontosabb, hogy ez a kis ország a világtörténelem alakulásában nem igazán játszott szerepet, a történelemkönyvekben talán egy-két bekezdést érdemel maximum. Tehát direkt rá irányuló érdeklődés nélkül teljességgel érthető, hogy keveset tudunk róla. 8 évvel ezelőtt, az első albániai utazásom alkalmával engem megfogott az ország, azóta többször jártam ott, igyekeztem megismerni, felderíteni. Sok dolog változott, de van olyan is, ami nem......

Ez a cikk nem csupán egy motoros kalandtúra története, szeretném kicsit bemutatni is az országot, és ami a legfontosabb számomra, inspirálni benneteket is hasonló utazásokra. Az utóbbi időkben egyre több pozitív visszajelzést kaptam, ami újabb lendületet és értelmet ad a kalandokhoz, a folytatáshoz.

Albániába nem túl távoli célpont, egy hetes utazás is elég lehet belekóstolni a Balkán kínálta kalandokba. Tíz nap, vagy két hét még jobb, és szinte elég is, hiszen az ország nem túl nagy, igazi távolságok nincsenek. Az oda vezető etapot sem nehéz érdekes útvonalon tervezni, mi Bosznián és Montenegrón, a Durmitoron keresztül igyekeztünk Albánia felé, visszafelé pedig Macedónián és Szerbián keresztül. De bevarrhatod Koszovót is, ha úgy tetszik, csak figyelj, honnan lépsz be és ki.

Az utazás előtt tettem egy látogatást a Magyar Földrajzi Múzeumban Érden, ez a tárlat bemutatja a magyar felfedezők és kalandorok életútját. Pár évvel ezelőtt én magam sokat kaptam ettől a kiállítástól, és hát egy kis inspiráció sosem árt.

A kiindulási pontunk Baja volt, Jelky András szülővárosa. Ugye megvan a szabólegény története? Bajáról így egy nap alatt elérhetővé vált a Durmitor eleje, Trsa-ban terveztem az első szállást. Sajnos a számításba egy kis hiba csúszott a körülmények okán, az utolsó 50 km-t sötétben kellett volna megtennünk, így a Piva kanyonból és az elképesztő barlangszerű alagutakból szinte semmit sem láttunk volna. Ezért inkább megálltunk a határ bosnyák oldalán, ahol számos kemping található a Tara völgyében, lehet válogatni köztük. Szezonban szinte mindenhol kínálnak lehetőséget vadvízi evezésre is, ez a környék fontos turisztikai attrakciója. Az utolsó 20 km aszfalt a montenegrói határ felé igen romos állapotban van, de enduristáknak kifejezetten élménydús a szakasz. A felhős, borús időjárás (és az olcsó szállás) miatt bungalow-ban aludtunk Brigivel, majd másnap reggel kipihenten indulhattunk a Durmitor felé.

A határ átlépése gyorsan ment, szeptember végén már csak elvétve találkozni turistákkal. Érdekesség, hogy lehetséges a montenegrói határnál az útlevél és vámellenőrzés után visszafordulva egy másik úton haladni, csak szólni kell a határőröknek a szándékot illetően, nehogy hátba lőjenek. Ez a másik út Trsa-ba vezet a raftingosok által is használt útvonalat érintve, a hegyen keresztül. Jártam már arra, az aszfalt új, a táj szép, de én a Piva-kanyon és az alagutak nyújtotta élményt szerettem volna újra átélni.

Tehát Pluzine irányába indultunk tovább, majd balra fordultunk a barlangi kereszteződésben, és Trsa-ban megálltunk egy kiadós ebédre. A Durmitorban a „vénasszonyok nyara” nem pont ugyanaz, mint az alföldön, 4-5 fokban motoroztunk, de szerencsére havat vagy esőt nem kaptunk, pedig ebben az időszakban már erre is van esély.

Motoros szempontból a Durmitor nem jelent többet, mint a Nemzeti Parkon keresztül vezető P14-es út aszfaltcsíkja. Ez a szakasz mindössze 40 km hosszú, és azon ritka útvonalak egyike, amelyen nem csak a számos kanyar és a keskeny út miatt kell alacsony átlegsebességgel számolni. A 2000 m fölötti hegycsúcsok lenyűgözőek és megunhatatlanok, nem lehet csak úgy átsuhanni a tájon. Muszáj megállni, és könnyen elkaphatja az embert az az érzés, hogy talán tovább sem kellene menni. Számos helyen vannak padok felszerelve, ahol talán a legjobb egyedül leülni, és a tájat szemlélve elmélkedni. Na és persze motorosoknak kötelező megállni például annál a bizonyos kosárlabda palánknál, illetve olyan más helyeken, ahol mindenki lő egy fotót. Turisták nélkül sokkal igazibb az élmény, tehát talán megéri az időjárás miatti kockázat. Nekünk ezúttal szerencsénk volt Brigivel.

A nyári fotók azért jobban sikerültek (pár héttel előbb).

A hidegben (+4) azért kezdett az arcomra fagyni a mosoly, és bár a terv az volt, hogy tovább megyünk Plav felé, és északról lépünk be Albániába, a sok tökölődés miatt inkább délnek fordultunk a montenegrói tengerpart felé. Naplemente előtt nem értük volna el a híres SH 20-as utat, a hegyekben aludni pedig nem volt ingerem, ott nyáron is cidri van hajnalra. Az SH 20 legendás szerpentinjének kihagyását nem is sajnáltam túlzottan, erre az útvonalra mindig úgy tekintek, mint a játékra, amit elvettek (tőlem) a gyerektől. Hiszen leaszfaltozták a "bitangok". 2012-ben volt szerencsém végigmenni rajta „eredeti állapotában”, számomra az volt az igazi élmény és kihívás. Nemrég egyébként jártam arra, az út új, tehát tökéletes minőségű, a kilátópontról el lehet lőni a szerpentin fotót is. Ezt az aszfaltot a világ összes off-road motorosának könnye sem mossa el már soha.

Shkodra helyett tehát a meleg tengerpart volt az alternatív cél, és elkövettem egy amatőr hibát, melynek következtében sikerült életem legdrágább szállásán aludni (ár-érték arányban). 27 eurót fizettem egy ágyért egy apartmannak nevezett lepukkant tömegszálláson, meleg víz nélkül, reggelivel. Ráadásul a reggeliző helyiségbe nem vihettem be Brigit sem, sőt az az ötletem sem volt nyerő, hogy egyedül kiülök a teraszra enni, ahol a kutya nem zavar senkit. Azóta is prüszkölök ha eszembe jut ez a hely. Színvonaltalanságához képest mérhetetlenül drága, fafejű és barátságtalan alkalmazottakkal és rugalmatlansággal. Az albán határ csak pár km-nyire volt, de itt még montenegrói euróban számoltak, mert hát ott drága az élet.




Copyright Kondor Túra Társaság 2018 - Minden jog fenntartva.