English
Még mindig volt 3 napom a megbeszélt találkozóig Isztambulban, kitaláltam, hogy lemegyünk Görögországba, ha már olyan közel van. Két nap relax a tengerparton nem árthat meg, fürdéssel, felszerelés karbantartással egybekötve. Haskovo környékén még tettem egy kísérletet, hogy kis kultúrával is feltöltődjek, de a jelzett vár csupán egy ókori rom volt, (vár csak nyomokban), egy másik jelzést követve pedig kecskeösvényre tévedtem.
Görögországba érve megváltoztak a viszonyok. A görögöknél már a határtól sztrádákon haladtunk, széles, több sávos, új utakon, precízen megmunkált sziklafalak mentén olykor. A határátkelőnél kisebb attrakció voltunk, igazolva a görög életöröm-érzés sztereotípiáját. Alexandroupolit céloztam meg, ahol megkerestem a városi kempinget ami épp a tengerparton volt.
Maga a város nem túl érdekes, történelme csupán a XIX. sz-ig nyúlik vissza, mivel a török határtól csak 40 km, a XX. sz háborúi alatt sokszor cserélt gazdát. Miután az ár elfogadható volt, becsekkoltam a kempingbe. Nagyrészt bolgárokkal volt tele, kevesebb idősebb, sok családos és rengeteg fiatal vendéggel. Ez a gyakorlat szerint azt jelenti, hogy nappal a kölykök nyomják a zsivalyt kb 11-ig, utána jönnek a sihederek, egészen hajnalig. Szerencsémre egy félreesőbb helyet kaptam, miután a recepciós lánynak szimpatikusak voltunk Brigivel. Vagy csak Brigi. Mindegy, beszéljünk másról... Tényleg jó placc volt.
Jól aludtam egészen hajnalig, amikor azt vettem észre, hogy a derékaljam úszik a vízben. Kiderült, hogy pont a mellettem lévő öntözőcsőn volt a meghibásodás sora, így alám locsolt egész éjszaka. Lefotóztam a sorstragédiámat és kibattyogtam a kapuhoz, ahol az éjszakai recepcióst találtam. Ő már kevésbé volt barátságos, mint a kollegina. Elmondtam, mi a gondom, megmutattam a fotókat, erre megkérdezte, hogy érti, látja, de mi a problémám? Na erre kicsit felkaptam a vizet, főleg miután mondtam neki, ha akarja meg is nézheti. De túl messze volt a sátorhelyem szerinte, nem akart gyalogolni annyit, inkább adott egy másikat. Egyszóval egy lusta bunkó volt, megelevenítve egy másik sztereotípiát a görögökről.
A kemping egyébként rendben volt, látszott, hogy évtizedes múltja van, minden placcra külön fát ültettek. A tengerpart karnyújtásnyira volt, a területen étterem, bolt üzemelt. A szórakozóhelyek nem lehettek messzire, de nem hallatszottak addig, viszont az út túl közel volt. A második éjszakán 15-ig számoltam, ahogy egy hülyegyerek körforgalomtól körforgalomig húzatta a motorját. Mondjuk, ha ilyen hülyegyerekkel akar találkozni az ember, nem kell elmenni ennyire messzire, sajnos van belőlük mindenfelé több mint elég. Már azon gondolkodtam, hogy felöltözök és kimegyek megkérdezni, hol a jó kurva anyjában tanult meg így motorozni, de végre elhúzta a belét.
Azért itt a turistákból élnek, minden többe került, de tudtam spórolni. Mivel dinnyeszezon volt, a napi 3-4 kg-os sárgadinnye, egy nagy csomag virsli pont elég energiát adott, mellé 2-3 sör, és egy kis rágcsi, így kb 6-8 euróból kijöttem naponta. Távozáskor kifejtettem, hogy sajnos csak egy napért áll módomban fizetni, és némi huzavona után kiegyeztünk egy döntetlenben, azaz kaptam 50 százalék kedvezményt. Nekem mindegy volt, hogyan könyvelik.
A találkozómig még mindig volt egy nap, gondoltam letesztelek egy török kempinget is a Márvány-tenger északi partján. Csak mentem, mendegéltem a kánikulában, hol a leállósávban, hol az autók között, mivel épp dugó volt, de nem kicsi. A törökök vezetési stílusából itt már többet kaptam, mint ízelítőt. Jártam már az országban motorral, át is szeltem hosszában, nos akkor sem a közlekedés tetszett benne. Csak pár jellemző példát említenék: -Ha zebránál áll az autós, akkor nem a saját lámpáját figyeli, hanem a gyalogosét. Ha az piros, akkor mehet. Ja, még neki is piros? Ugyanez a kereszteződésekben is igaz. Tehát simán elindul a pirosban, és ugyanezt megteszi a zöld előtt is nagy lendülettel. -STOP tábla? Az mi? Lendületből kanyarodnak jobbra a leállósávba, ha kicsit kilóg, majd kikerülöd, neked van helyed… -Motoros mellett simán előznek sávon belül. Akkor is, ha a motoros éppen előzésben van. Talán a legokosabb a sáv közepén haladni, de nincs garancia, hogy így nem próbálják meg. -Jobbra tarts? Meg mi az a sok fehér csík az aszfalton? Többször megfigyeltem, hogy az útburkolati jelek kopottak, alig látszanak, kivéve a szalagkorláthoz közeli (30 cm). Mert arra nem tud ráhajtani! A többi azért kopik, mert járnak rajta. Senkit nem érdekelnek a felfestések. Az út annyi sávos, ahány autó elfér egymás mellett. Plusz egy. -A leállósávot dugó esetén szabályosan használhatják a motorosok. De nem ritka, hogy más is akarja, netán szembe jön valaki 60-al. -A visszapillantó tükör csak dísz az autón. Dudálj, különben halott vagy. -Isztambulban csak egy verekedést láttam koccanás miatt. Az sok?
Szóval, ha meg akarod úszni, nagyon résen kell lenni. Általában a közlekedési szabályok a bizalom elvén működnek, ezt szoktuk meg, Törökország viszont teljesen más világ. Senkiben sem bízhatsz, csak magadban. Mindenki el fog engedni, ha dudálsz, nincs morgás, de olyat sem láttam, hogy valaki megköszöni, hogy elengedték. Természetesen az Isztambuli közlekedésre a fentiek fokozottan jellemzőek. Megálltam hát egy út melletti egy kempingnél érdeklődni, mennyibe fáj. Elég nagy volt a zűrzavar, amit csak utólag értettem meg. Két srác próbálta a tömeget irányítani, sokan a dugóból kiállva bejöttek és letáboroztak (!). Egyik fiú sem beszélt angolul, és látszott, hogy csak én hiányoztam nekik, volt elég bajuk. Mindenesetre a 15 eurót sértően soknak találtam, ezért faképnél hagytam őket.
Mentem tovább és tulajdonképpen már Isztambul egyik elővárosában jártam, amikor betértem egy másik helyre. Egyébként választék az volt bőven, egymást érték a szálláshelyek és kempingek. A Márvány-tenger a törökök Balatonja, az északi part inkább a kevésbé gazdag réteg nyaralóhelye. Azért is volt ekkora tömeg, mert a Ramadam utáni négy napos ünnepbe futottam bele, ami lényegében egy hét szabit jelent a legtöbb töröknek. És persze a koplalás után jön a habzsidőzsi, amihez kiválóan értenek is. Ugyanígy a kempingezéshez, ahogy már tapasztaltam korábban. Az első kemping élményem nagyon pozitív volt. Mindenki nagyon barátságos és segítőkész volt, igaz maga a placc se tiszta, se pormentes, se bármilyen szempontból exluzív nem volt (a tengerpartot nem sorolnám ide, egy tengerparti kempingnél ez alap). Volt viszont mentős, boltos, kebabos, biztonsági emberek, és mindenkitől kaptunk egy jó szót, egy mosolyt. Az egész úgy működött, mint egy kis falu, estefelé a rendőrök is bejöttek egy teára.
Én nagy szorgalommal söröztem, végre sikerült pénzt váltanom, és szeretem az Efest. Ami piszok drága, boltban is kb 600 forint. Tiszta szerencse, hogy nem berúgni akartam, mert az sokba került volna.
Másnap szinte percre pontosan érkeztem a megbeszélt időpontra és helyre (ami azért Isztambulban kihívás), annak ellenére, hogy tudtam, késni fog a barátom Erdinc, hiszen jelezte korábban. Beültem a sarki teázóba vegyülni a helyi hipszterekkel. Nem jött össze, odébbálltak, szeretném hinni, hogy nem miattam. Egy órát üldögéltem, végignéztem, ahogy a szemközti ócskás kipakolta a cuccait az üzletből az utcára. Néha már kedvem lett volna venni valamit, akadt egy-két klassz portéka is. Közben egy-két utcamacska berzenkedett Brigire, sosem értem miért játsszák a fejüket, a kutya rájuk sem hederített.
Megérkezett Erdinc is, az aznap esti program természetesen Isztambul volt. Nem keveset kellett motorozni a látványosságok között, de ezekre a helyekre magamtól nem jutottam volna el egységnyi idő alatt. Például azért sem, mert eszembe nem jutott volna a járdán motorozni, vagy a Boszporusz hídon a megállni tilos tábla alatt leparkolni. Erdinc mutatta az utat és így elvitt a legjobb helyekre. Nem mellesleg profi fotós, tehát nem a véletlenre (egy turistára) kellett bíznom egy közös fotót Brigivel. Éjszaka még ittunk egy teát egy remek panorámájú helyen, majd elkísért a szállásomig, ami egy barátjánál volt Caltaynál.
